Egy gyerek bármilyen hátrányt le tud dolgozni, ha kap rá lehetőséget. Ózdi kamaszok pesti elitgimikben,
Pocsék a PISA-teszt eredménye? Ezeknél az ózdi gyerekeknél tutira nem.
Bódis Krisztával sokszor, sokféle formában összefutottam már, persze főleg a munkáira gondolok: ismerem írónőként, de követem azt a hihetetlenül hatékony tevékenységét is, amit a hátrányos helyzetű gyermekekért folytat. Ez a Van helyed stúdió, és annak pesti testvére, a Stúdió plusz. Interjú arról, hogy ha akarjuk, és dolgozunk rajta, a szép elméletek nagyon is működővé tehetők a gyakorlatban.
Kriszta felfogása szerint neki pedagógusként és oktatásszervezőként az a legfontosabb feladata, hogy olyan oktatáshoz és egyéb lehetőségekhez segítse a gyerekeket, amit a környezetük – az iskolák, vagy a szülők – forrás hiányában nem tudnak számukra biztosítani.
Ha hosszútávú, folyamatos és következetes odafigyelést, gondozást és tehetséggondozást kap, egy gyerek, akkor is képes kihozni magából a legjobbat, ha sokkal, de sokkal rosszabb körülmények közül jön, mint mondjuk egy rózsadombi kamasz - állítja Kriszta, aki szerint a gyerekekbe alapból nincs „belekódolva” a sikertelenség, a továbbtanulás hiánya, vagy a jövőről való lemondás, ha van olyan intézményrendszer vagy pedagógus, aki segít nekik utat találni, és támogatja őket.
Mivel a magyar közoktatás ebben kevés szerepet vállal, főként a lemaradt környékeken, 2013-ban létrehozta Ózdon a Van helyed alapítvány által működtetett stúdiót, ami célzottan foglalkozik hátrányos helyzetű gyerekekkel. Segíti őket a tanulásban, kulturális programokat kínál, alkotásra serkent.
A programmal látványos eredményeket értek el, és tanítványaik közül egyre többen választanak nem csak környékbeli szakközépiskolákat, hanem gimnáziumokat is. Sőt, van egy kis csapat, akik Budapestre felvételiztek: a legelitebb gimnáziumokat vették célba, sikerrel.
Krisztáék pedig sok-sok szervezés és küzdelem árán létrehozták a Stúdió Pluszt, az ózdi Stúdió fővárosi testvérét, ahol az Ózdról Pestre kerülő gyerekekkel foglalkoznak tovább. A Stúdió Plusz egyszerre kolesz, tanulóközösség és otthon: a nagy budai lakásban jelenleg négyen vannak, két fiú és két lány, akik Ózdról nyertek felvételt különböző budapesti középiskolákba.
Ottjártunkkor a lakásban éppen a vacsora előkészítése folyt, minket pedig beinvitáltak a nappaliként és tanulószobaként funkcionáló nagy, közös helyiségbe. A gyerekek közül hárman (Peti 12, Rozi 14 és Géza 13) a Stúdió pluszban laknak, Sziszi (15) pedig kollégista, de a délutánjai, estéi nagy részét itt tölti a stúdióban.
Jelen volt a beszélgetésnél a gyerekek segítője, patrónusa, Ági, és persze Bódis Kriszta is, a program elindítója, alapítója, működtetője. Miután leültünk, mi a székekre, ők – nagy családként – a kanapéra, megkértem a jelen lévő gyerekeket (Petit és Sziszit, illetve a náluk vendégeskedő Andreát- Rozi és Géza később csatlakoztak a beszélgetéshez), hogy mutatkozzanak be egy kicsit.
Ti valamennyien az ózdi Van helyed Stúdióból jöttetek, ugye? Bemutatnátok magatokat?
Peti: Galambicza Péter vagyok, 13 éves. Eredetileg lent tanultam az ózdi stúdióban, aztán feljöttem Pestre. A Gazdasági Politechnikumban vagyok hetedikes, amit most szeptemberben kezdtem.
Andrea: Én Galambicza Andrea vagyok, Peti nővére, de csak vendégeskedem itt. Szeretnék feljönni én is Pestre, most nézegetem az iskolákat. Holnap elmegyek a Szent Istvánba, mert oda jár a barátnőm, Sziszi, és megnézem a Telepit is, a testnevelés szak miatt. Sportban vagyok a legjobb. Focizok, és az ózdi Stúdióban baseballozunk is.
Sziszi: Pákó Erzsébet vagyok, 15 éves. Mindenki Sziszinek szólít. A BGSZC Szent István Gimnáziumban vagyok kollégista, most szeptemberben kezdtem. Egyébként egyike vagyok a legrégebbi ózdi stúdiósoknak.
Nem lakik mindegyikőtök itt?
Bódis Kriszta: Kezdetnek mesélek kicsit az ózdi Stúdióról és a Stúdió pluszról. Az ózdi stúdió olyan intézmény, amit a Van helyed! alapítvány működtet, és az a célja, hogy főleg a szegregátumokban élő fiatalokat támogassa, akik olyan iskolákba járnak, ahol a tudásszintjük nem lesz olyan magas, mint egy középosztálybeli iskolában.
Az ő továbbtanulásukat és iskolai előmenetelüket támogatjuk, mert ehhez összetett szolgáltatásokra van szükség. Pont ezek az iskolák, ahol a legnagyobb szükség lenne rá, forrás, ember, idő és egyebek hiányában sokszor azért nem tudnak megbirkózni a feladattal, mert nem elég a gyereknek jó oktatást nyújtani, ennél jóval összetettebb patronálásra van szükség. Mind Ózdon, mind Pesten ezeket a szolgáltatásokat adjuk meg a gyerekeknek.
Szándékosan nem segítséget mondok. Szolgáltatást adunk, lehetőséget nyújtunk a gyerekek igényei, fejlettségi szintje, diagnózisai alapján. Ebbe bevonjuk a családot, a szülőket, az iskolát, a tanárokat. Nyomon követjük a fejlődésüket, tudjuk, milyen képességeik vannak, milyen iskola, pálya a számukra legalkalmasabb. A legfontosabb ebben a munkában a patrónusi szolgáltatás – itt is van köztünk egy patrónus – az ő anyukája az egyik ózdi iskolában tanít, vele vagyok régóta kapcsolatban, Ági meg közben felnőtt, felkerült Pestre, és vele is elkezdtem együtt dolgozni. Ilyen régóta vagyunk kapcsolatban a helyi iskolákkal. Én húsz éve vagyok Ózdon, de maga a stúdió 2013 óta működik.
A patrónus második szülőként gondozza a gyerekeket. Egy patrónus maximum tíz gyerekre figyel. Tudja, miből írnak dolgozatot, miből kell felkészülniük, melyik tárgyból kell odafigyelniük. A patrónusokat segítjük a munkájukban, és ha arra van szükség, a családokat is segítjük, mondjuk gyógyszertámogatással, egyéb adományokkal.
Személyes kapcsolat alakul ki a patrónus és a családok között?
Kriszta: Abszolút, minden családban távoli családtagként vagyunk jelen. A kötődés nagyon fontos, mert közösen teszünk azért, hogy amit a szülők, önhibájukon kívül nem tudnak megadni a gyerekeknek, azokat mi megadjuk- legyen szó kirándulásokról, kulturális lehetőségekről, sportról, tanszerekről, Vagy csak a stúdióban lévő korszerű környezetről.
Hány évesek a gyerekek?
Kriszta: Harmadikosoktól nyolcadikosokig kezdtünk, 2014-ben kiment az első nyolcadikos kör, aztán a második. Voltak olyan fiatalok, akik nem ebben a csoportban voltak, hanem iskolaváltással jöttek át hatodikban-hetedikben, tehát ez változó.
Hogyan jött szóba a pesti továbbtanulás lehetősége?
Kriszta: Természetesen a stúdió profiljába tartozik a pályaorientáció, a felvételire való előkészítés is. Segítünk megtalálni a legmegfelelőbb iskolát: ami számukra is szimpatikus, jól érzik magukat, az iskola is befogadó velük szemben. Egyre mobilabban választanak: nem csak a szokásos ózdi szakmunkásképzőket célozták meg a gyerekek, hanem sokkal inkább a gimnáziumokat.
A közeli sulikon túl a budapesti iskolák is szóba jöhetnek, hiszen felkészültek arra, hogy ezekben a közegben is helyt álljanak. A Miskolcra vagy Egerbe járó gyerekek könnyebben elérik az ózdi stúdió szolgáltatásait, de a budapestiek nem, ezért hoztuk létre számukra a stúdió pluszt.
Itt ugyanazokat a szolgáltatásokat kapják meg a gyerekek a patrónusukon keresztül. Sőt, ha szükség van rá, teljes ellátást, aki pedig nem tud hazamenni tanulni az hétvégén, itt maradhat. A bentlakás a kisebbek miatt fontos, mert a 12-13 éveseknek nincs olyan jó kollégium, ami felkészült arra, hogy a kisebb korosztályú gyerekekkel igazán jól foglalkozzon. Tulajdonképpen középiskolai szakkollégiumként is működünk: a szakkollégium alatt a foglalkozásokat, és a teljes ellátást értem.
Az a cél, hogy aki viszont nagyobb, vagy gyorsabban beilleszkedik, annak találjunk jó kollégiumot. Sziszi ilyen. Mert már jön a következő 7-8 fő, akik nézik az iskolákat,- persze nem csak itt, hanem Ózdon, Miskolcon, a környéken is,- és felvételizni fognak. Követjük őket az érettségiig, és utána is vannak olyan szolgáltatások, amiknek a segítségével el fognak tudni jutni az egyetemig vagy a munkaerőpiacig
Hogyan találjátok meg a gyerekeket? Ti hogyan kerültetek a stúdióba?
Kriszta: Ajánlásokat kértünk az iskoláktól, Sziszi és Rozi is így kerültek be, az igazgatójuk ajánlotta őket. Az ajánlások után egy olyan tesztet íratunk a gyerekekkel, amit tehetségtesztnek hívunk: pszichológiai profil alkotható belőle, erősségek-gyengeségek, mi fejleszthető. Ehhez kapcsolódóan tudunk egy egyedi fejlesztési tervet összerakni. Ez jó hosszú teszt. (A mellette ülő Sziszihez): Izgultál, igaz?
Sziszi: Kicsit… Nekünk az osztályfőnök mondta, hogy kiválasztott erre a programra. Azt se tudtuk, miről van szó, de biztatott, hogy menjünk el, mert nagyon jó lesz. És igaza is lett. Egy táborral kezdődött az egész, Csillebércen, ott megismerkedtünk a gyerekekkel meg a tanárokkal is.
Kriszta: Délutánonként szaktanári oktatás is van a stúdióban, és a tanárok is ott voltak a táborban. Minden évben szokott lenni legalább kettő.
Peti: Én úgy kerültem be, hogy a nővéremet, Rozit felvették, és egyszer mennünk kellett egy zenei előadásra, mert mindketten hatéves korunk óta zenélünk – én zongorázok, furulyázok, ütős hangszereken játszom, Rozika pedig furulyán és hegedűn – tehát volt ez az előadás egy templomban, és addig senki nem tudott rám vigyázni, ezért bevitt Rozi a stúdióba. Ott megismerkedtem Krisztáékkal, és kérdezték tőlem, hogy mi akarok lenni, én pedig mondtam, hogy író. Kriszta elkérte a verseimet, aztán azt mondta, hogy nagyon szeretne velem dolgozni. Behívtak, megírtam a tesztet, de addig is bejártam péntekenként, amíg ki nem derült, hogy felvettek-e. Mindenféle kézműves foglalkozások voltak, meg eljöttek a Tudásh6almasok, akikkel reppeltünk, filmeztünk is.
Kriszta: Péntekenként vannak az alkotásközpontú foglalkozások. Ezek nagyon fontosak. Persze stúdió minden nap van.
Peti: Mikor elmondták, hogy felvettek, nagyon örültem neki. Mentem én is a táborba, de persze addigra már mindenkit ismertem.
És a pesti felvételi?
Peti: A nővérem, Rozi már egy éve fent van Pesten, és mindig mondta, hogy milyen jó dolog. Megkérdezték tőlünk a stúdióban, hogy ki szeretne hatosztályos gimibe menni. Megnéztem a Politechnikum oldalát, nagyon tetszett, de mondták, hogy oda nagyon jó jegyek kellenek. Nagyon ráhúztam, éjszakákon át tanultam, aztán javulni kezdtek a jegyeim. És egy nap Kriszta felhívott, hogy komolyan gondolom-e még, hogy Pestre akarok menni, én pedig mondtam, hogy igen, és akkor mondta, hogy felvettek… Én pedig beleordibáltam a telefonba, olyan nagyon boldog voltam.
Milyen a suli? Jól érzed magad, bejött?
Peti: Igen, nagyon! A tanárok jó fejek, és jobban magyaráznak, mint az ózdi tanárok, és nagyon jó, hogy itt inkább a kreativitásra helyezik a hangsúlyt.
Egy iskolába jársz a nővéreddel?
Peti: Nem, ő az AKG-ba jár. Egyedül vagyok, de az osztálytársaim nagyon segítőkészek, nyitottak, nagyon kedvesek. Voltunk együtt moziban is. Nem olyanok, hogy lenéznének, hogy honnan jöttünk, hanem befogadóak, jófejek.
Itt is vannak foglalkozások?
Kriszta: Amit most a táblán látsz, angol és portugál kifejezéseket, azt az egyik önkéntesünkkel írták fel, aki portugálul tanítja őket. Egy csomó lehetőséget igyekszünk köréjük rakni, amivel erősödni tudnak.
Sziszi: Mi már régebben is fel akartunk jönni a legjobb barátnőmmel, ő már egy éve fent is van (Rozi, Peti nővére) de amikor eljött az a pillanat, hogy választani kell sulit, akkor inkább mondtam Miskolcot, Debrecent, csak Pestet ne. Kriszta öntött belém újra bátorságot. Aztán biztos voltam abban is, hogy nem vesznek fel, de mégis felvettek.
Augusztus 31én jöttem fel, nulladik napra. Először kicsit megijedtem, mert nehezen beszélek az emberekkel, és mondtam, hogy én inkább hazamegyek, de Kriszta mondta, hogy ha eddig eljutottam, ne most adjam fel. Az eleje nagyon nehéz volt. De megismerkedtem emberekkel, kiderült, hogy nagyon jó fejek a suliban a tanárok és a gyerekek is.
Kriszta: Kezdetben Rozi is volt kolis volt, de most újra itt lakik, mert a kilencedik nagyon kemény, és ez új kihívások elé állítja őket.
Géza: Hát én meg, hála ezeknek és pont ezeknek az embereknek, akik itt ülnek, a Lauderbe járhatok, ami Budán van, kint Budakeszi közelében, pont most raktam össze egy gépet. (Valaki közbeszúrja: Megint…, erre nevet.) Azt mondják, hogy értek a számítógépekhez, ezért is mentem infós suliba, de azt is mondták, hogy legyek tolmács, mert az angol is jól megy. Még nem tudom. A suli jó, jó fejek a tanárok meg az iskolatársak is, csak messze van. De legalább lehet aludni a buszon.
(Közben megérkezik Rozi.)
Kriszta: Sziszit és Rozit most vették fel a Milestone-ba. Ez egy alapítványi kezdeményezés, olyan fiatalok csinálták, akik kint tanultak külföldön, és az a céljuk, hogy segítsék profin felkészülni, és aztán majd visszatérni azokat a fiatalokat akik külföldre mennének tanulni. Fizetős intézmény, de van egy ösztöndíjprogramjuk, Sziszi és Rozi arra jelentkeztek. Most ment le a felvételi procedúra. Lesz egy külön angolos előkészítőjük, és aztán bekapcsolódnak a többiek munkájába.
Rozi: Az AKG-be járok, most vagyok kilencedikes. Sokkal nehezebb, mint az általános. A tanárok nagyon segítőkészek, és nagyon jól magyaráznak, nem úgy, hogy csak leadják az anyagot, és nem érdekli őket, hogy megértette-e a gyerek; hanem leülnek külön is elmagyarázni. Interaktívan tanítanak mindent, nem csak úgy hogy tábla, füzet…
Ez a fajta oktatás hasonló ahhoz, amit a stúdióban kaptatok, nem?
Rozi: Igen.
Hogyan sikerült megtalálni a Stúdió plusz helyét, Kriszta?
Kriszta: Egy családtól béreljük, véletlenül pont olyantól, aki nagyon szeretnek minket, ami szerencsés, bár ez nem teszi olcsóbbá sajnos a Stúdió fenntartását. Folyamatosan azon dolgozom, hogy legyen forrás, mert fontos, amit csinálunk.
Az is fontos, hogy szakmailag minél csiszoltabb legyen a program. Én a komprehenzív oktatás híve vagyok. Azt gondolom, hogy egy gyerek, bárhonnan jött, bármilyen képességekkel, képes a magas szintű tudás elérésére, ha megfelelő támogatást kap - a problémáira és a képességeire reagálva. Ez minden egyes gyerekre igaz, kivétel nélkül.
Jó lenne ha az egész közoktatás komprehenzív lenne. Amit mit itt gyakorlati, empirikus módon kidolgozunk, mind bele lehetne tenni a közoktatásba is. Ha ezeket a szolgáltatásokat egy hátrányos helyzetű régióba, egy most szegregált oktatásba bevinnénk, látványos, ugrásszerű fejlődést lehetne elérni.
Az a gond Magyarországon, hogy van egy csomó egyébként segítőkész és remek, de szakaszosan, egymásól függetlenül működő program, esetleges és nagyon rövid ideig tartó beavatkozások - ezek sokszor az Eus pályázatokra is igazak- és ezeknek így nincs igazán hatásuk.
Mi annyiban különbözünk, hogy se esetlegesek, se fragmentáltak nem vagyunk, hanem folyamatos, egymásra épülő projektek és szolgáltatások rendszerét csináljuk. Abban viszont mi sem különbözünk sajnos, hogy nem tudunk tömeges programot csinálni. Legfeljebb ajánlást tehetünk arra nézve, hogy rámutatunk, nekünk itt a gyakorlatban, mint egy kutatólaboratóriumban, mi működik, miket lehet csinálni. Ezek alapján a köznevelés átalakítható lenne, csak ez már nem a mi kompetenciánk.
Milyenek a hétköznapok az ózdi stúdióban?
Kriszta: Hétköznaponként a szaktanárok tartanak kiscsoportos foglalkozásokat alaptárgyakból. Az angol, kiscsoportos és szintekre alapozott. De vannak egyéni fejlesztések is, és korrepetáló szaktanári fejlesztés, emellett sport, -és szabadidős programok, pályaorientációs programok.
Patrónus napokon a csoportok a saját dolgaikkal foglalkoznak: a felvételizés ugyanis hosszú folyamat, a dokumentációban a gyerektől a szülőig mindenki leírja, mit szeretne, és ez alapján indulnak el az egyéni fejlesztési tervek.
Ez alapvetően egy professzionális munka, de vannak önkénteseink, állandóak és időszakosak is, akik a tudásuk legjavát adva különféle módon fejlesztik a gyerekeket és segítik az életüket. Kaptunk szemüvegeket a látszerészek szövetségétől, de van olyan önkéntesünk, aki minden pénteken leutazik foglalkozást tartani, van orvos önkéntesünk… A munkánkhoz sokan tudnak kapcsolódni, és abból adni a gyerekeknek, amihez a legjobban értenek.
