Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ha átrágtuk magunkat a könyv első felén, akár hasznos új információkhoz is juthatunk. Már ha eddig vödör alatt éltünk, és csak képen láttunk gyereket.
Az ember szereti a gyerekét. Valószínűleg ezzel mindenki egyetért, nem is ez a kérdés. A valódi kérdés az, hogy hogyan. Feltételekkel vagy feltételek nélkül? Természetesen az elvárás az lenne, hogy feltétel nélkül. Erről szól az amerikai Alfie KohnSzülők feltétel nélkül című könyve. Az író Amerika-szerte elismert szakértő, tizennégy gyereknevelési könyvet írt már, és a hagyományos, büntetésen és jutalmazáson alapuló nevelés legnagyobb kritikusa – szól a könyv hátlapján olvasható ismertető.
Az amerikai szerzők okosságot osztó könyvei általában ugyanarra a sémára épülnek, a könyv legalább felében csak azt írják le, hogy mit nem szabadna tennünk a gyermekünkkel, és ha mégis megtesszük, akkor micsoda szemét szülők vagyunk.
A másik, amit sulykolnak ezek a könyvek, az az, hogy a többi nevelési tanácsadó könyv szerzője mind-mind oltári baromságokkal traktálja a szerencsétlen olvasót, és egyedül csak az ő írásuk hoz üdvözülést. Sajnos ez a könyv sem kivétel.
A behavioristák nevelési elveit - vagyis azt, hogy ne a gyerek viselkedése alapján ítéljük meg vagy el a gyereket, hanem szeressük feltétel nélkül, akkor is, amikor rosszat csinál - például a könyv kb. 150 oldalon keresztül herótozza. Ez mind szép és jó, de a várva várt tanácsok, és a megoldást elősegítő stratégiák csak nem bukkannak elő.
Az első felén nagy nehezen tudtam csak átrágni magam, és közben folyamatosan az az érzésem volt, hogy a szerző minden olvasóját szívtelen, autoriter nevelési stílusú őrültnek tartja. Fárasztó volt 200 oldalon keresztül azt olvasni, hogy mit nem szabad tenni – például büntetni és dicsérni. Mindezt szájbarágósan, bár több szempontból ecsetelve, és azzal hitegetve, hogy majd a könyv második részében megismerhetjük a megoldási javaslatokat. Hittem is meg nem is, de aztán ahogy eljutottam a tanácsokhoz és ötletadásokhoz, kezdtem megnyugodni. Szerencsére tényleg találtam használható ötleteket.
A könyv elején még olyan – a gyakorlatban egyáltalán nem kivitelezhető tanácsokat olvastam, hogy amikor a gyerek egy áruház padlóján hisztizik, álljunk meg egy kicsit, lépjünk egy lépést hátrébb, és gondolkodjunk el azon, hogy milyen gyermeket szeretnénk nevelni, milyen emberré szeretnénk, ha válna felnőtt korában. Nagyon életszerű.
A könyv első fele a büntetés és a dicséret káros hatásairól ír. Egy liberálisan gondolkodó szülőnek persze nem kérdés, hogy a büntetés milyen káros lehet, hiszen ezzel csak hatalmunkat fitogtatjuk, és ha el is érjük a gyereknél az áhított viselkedést, az nem az ő belső motivációjából fakad, hanem a mi hatalmunkból. Ergo, amikor nem vagyunk vele, akkor ugyanúgy, vagy még inkább fog „rosszalkodni”.
A könyv írója szerint ugyanezt érjük el a dicsérettel is, vagy amikor bármiféle értékítéletet mondunk a gyerekünk viselkedéséről. A dicséret hatására ugyanúgy elveszti belső motivációját és érdeklődését az adott dolog vagy cselekvés iránt, és csak azért csinálja ügyesen a dolgait, mert a mi dicséretünkre vágyik, vagyis megint csak nem saját erkölcsi meggyőződése alapján fog viselkedni.
Márpedig dicséret nélkül baromi nehéz. Pár napja elkezdtem gyakorolni a könyvben olvasottakat, és észrevettem, hogy valójában tényleg szinte mindenért osztom a dicséreteket. Ehelyett a könyv azt tanácsolja, hogy csak figyeljük meg az adott helyzetet, és írjuk le, mit látunk. Ha egy szép szívecskét rajzolt a gyerek, akkor ne kezdjünk ujjongani, hogy milyen szép, hanem próbáljuk visszafogni magunkat, és kedvesen leírni, hogy milyen sok szín használt a rajz elkészítéséhez és hogy milyen érdekes hátteret rajzolt hozzá.
Nem könnyű mondandónk közben folyamatosan monitoroznunk magunkat, és az olvasottak szerint kommunikálni, de ha legalább pár napig próbálunk eszerint beszélni a gyerekhez, legalább egy kicsit tudatosabban fogunk fogalmazni, és végiggondoljuk mondataink következményét.
A könyv másik alapvetése, mely kb a legutolsó oldalakból derül ki, - viszont legalább már amúgy is mindenki számára nyilvánvaló volt eddig is - a perspektívaváltás fontossága. A szülő próbáljon belehelyezkedni gyereke helyzetébe, és onnan végiggondolni, hogy az adott utasításra ő hogyan reagálna, milyen érzéseket keltene benne, és ennek megfelelően beszéljen a gyerekkel. És próbálja ezt sugallni gyermekének is; a beleérző képesség fontosságát.
És a legfontosabb igazság, amire én is rájöttem könyv nélkül az elmúlt négy és fél éves szülői karrierem során; minden szülőnek úgy kell viselkednie, ahogy a gyermekétől is elvárja, vagyis – véleményem szerint – nem lehet nevelni a gyereket, mert ő úgyis azt fogja utánozni, amit tőlem lát. Maradjunk hitelesek, és próbáljuk edzeni magunkat, és elgondolkodni, hogy elvárásaink, nevelési eszközünk hogyan érintene bennünket.
