Kevés tizenéves van, akinek ne lenne semmi komolyabb problémája önmagával. A külsejében szinte minden tini talál kifogásolhatót: túl kövér, túl sovány, nem elég izmos, lapos a melle, túl nagy a melle, pattanásos, túl göndör a haja stb. A fiú, aki még nem mutál, irigykedve tekint érettebb társaira; aki mutál, az zavarban van tőle. A nőiesedő lányt feszélyezi a külseje, a kislányost gyermeki külleme frusztrálja.
A test a hirtelen változások miatt kap nagy hangsúlyt, és persze azért, mert most jön az az időszak, mikor egyre inkább tetszeni szeretne, és figyeli, mennyire arat sikert nőként, férfiként. De vonatkozhat az önutálat belső tulajdonságokra is, például ostorozhatja magát, amiért esetlen és szorongó a társaságban, vagy, mert nem mer kiállni magáért konfliktushelyzetben, esetleg, mert nem elég vicces, vagy, mert nehezen vág az esze, és több idő kell neki a tanulásra.
Az, hogy a tini kritikus szemmel méregeti magát, és olykor szélsőséges, irracionális következtetésekre jut, valamelyest természetes. Nehéz idomulni a viharos gyorsaságú változásokhoz, amiket a kamaszkor hoz. Újra meg kell szeretni saját magát, aki ismerős, de idegen is. Másrészt, a társas viszonylatok is átrendeződnek: már nem elég, ha anyu és apu szereti, egyre fontosabb, hogy a kortársak is elfogadják. Ők pedig nem mindig jóindulatúak, ilyen és olyan visszajelzéseket is kap tőlük az ember. Aki próbálkozik a másik nemnél, szükségszerűen szembetalálja magát elutasításokkal is, és erre már nem gyógyír anya vigasztaló szava.
És mindeközben a tizenéves kor a felnőtt identitás kialakításának időszaka, ami azt jelenti, a gyerek többet foglalkozik önmagával, gyakrabban felteszi a kérdést, elég jó-e, alkalmas-e, szerethető-e, és már tudatosabban felmerülnek benne olyan felvetések, hogy ezzel a személyiséggel talál-e párt, lehet-e sikeres, stb. A gondtalan gyerekkorban ilyenek nem aggasztották még a porontyot, elég volt, ha egyszerűen csak jól érezte magát.
Egyes szülők számára idegesítő, ha látják, hogy a gyerek sokkal többet foglalkozik magával, gondolkodik magán, mint addig. Ahelyett, hogy tanulna, és tenné a dolgát! De a fentiekből talán már érthető, miért van erre szükség.
És ahol sok a kérdés, ott persze kételyek, aggodalmak is felütik a fejüket. A kamasz egyik pillanatban ilyennek, másikban egész másmilyennek látja magát, ebbe belekeverednek a tényleges tapasztalatokon kívül vágyai, félelmei is. Néha mintha mindenre képes lenne, és híres feltalálót, filmsztárt vagy kormányzót lát magában, máskor pedig teljesen értéktelennek és alkalmatlannak éli meg magát. Elég egy-egy helyzet vagy hangulat, ami elindítja pozitív vagy negatív irányba.
Ezekből kiindulva mondhatjuk, tulajdonképpen rendben is van, ha nem áll a kamasz rendelkezésére egy megingathatatlanul pozitív énkép – ez nem ebben a korszakban adatik meg. De az nincs rendben, ha állandóan utálja magát, és általában értéktelennek, nem szeretetre méltónak éli meg magát. Akkor segítségre van szüksége.
Az a legfontosabb, hogy ne távolodjon el kamaszkorban sem annyira szülő és gyermek egymástól, hogy ne tudjanak beszélgetni. Ha vannak pillanatok, amikor nyugodtan leülnek, és szabadon beszélgethetnek, azaz nem nehezedik rájuk sem valamilyen idői nyomás, sem annak a terhe, hogy éppen meg kell oldani egy problémát (mondjuk bukásra áll a gyerek), akkor az már jó kiindulópont.
De fontos, hogy tudatosítsa a szülő is, kellenek ezek az alkalmak, és neki is feladata lehetőséget teremteni, rendelkezésre állni. Érdekelje az anyát, apát, hogy van a tini igazából, hogyan látja önmagát, aggasztja-e valami! De nem azért, hogy értékelje, mit gondol helyesen és helytelenül, mit kell tennie, hanem, hogy támaszt adjon a gyereknek: hogy legyen, aki türelmesen meghallgatja, és nem bagatellizálja a problémáit.
Előfordul, hogy a szülők megijednek a gyerek sötét gondolataitól. Ha egy tizenéves azzal jön, hogy nem szereti magát, úgy érzi, semmire sem jó, és néha arra gondol, legszívesebben meghalna, akkor kevés szülő őrzi meg a nyitottságát. Így vagy úgy, de megpróbál kimenekülni a beszélgetésből. Van, aki dühös lesz, másvalaki tutujgató nyugtatgatásba kezd: „nincs veled semmi baj, felejtsd el ezt a butaságot”, megint más megrémül, és könyörgőre fogja, nehogy kárt tegyen magában.
Közös ezekben a reakciókban, hogy nem kap támogatást a gyerek, mindegyik arról szól, a szülő nem tudja elviselni a problémái súlyát. Ez elég ijesztő, hiszen neki, a gyereknek el kell viselnie.
Akkor mit tehetünk? Nem kell tenni semmit, egyszerűen csak érdekeljen minket, mit él meg, miért érzi így, például van-e valami, amiben tehetetlennek, elesettnek érzi magát, érte-e valamilyen rossz élmény. Persze, van annak helye, sőt, nagyon is szükséges, hogy a szülő kifejezze, hogy ő a maga részéről értékesnek látja a gyereket, és annak is van helye, hogy gondolkozzanak konkrét megoldásokon, csak az a fontos, ezeket ne azért vesse fel a szülő, hogy ne is kelljen hosszasabban foglalkozni a gyerek érzéseivel, hogy minél hamarabb le lehessen zárni a témát.
Ne féljünk: a kamasszal való ráérős beszélgetés nem mélyíti el a problémát, hanem erőt ad neki, ha megtapasztalhatja, van támasza.
Cziglán Karolina
pszichológus
