Minden szülő száján kiszalad néha a "toronyóra lánccal nem kéne?" Okok, magyarázatok és következmények.
Ha valaki nem is vár kifejezett hálát a gyerektől, akkor is könnyen előfordulhat, hogy betelik nála a pohár, és azt mondja, ez már tényleg túlzás! Mint annál a családnál, ahol igyekeztek úgy intézni a nyaralást, hogy minél nagyobb élményt nyújtsanak a csemetének. A szülők szívük szerint a hegyekbe mentek volna, de tudták, hogy az öt éves kislányuk nem híve a kirándulásnak, ezért inkább mégis a tópartot választották, hogy kedvére lubickolhasson. Ott találtak neki mindenféle gyerekprogramot, játszóházat, miegymást, elintézték, hogy legyen gyerektársaság is.
A szülőkben akkor merült fel a kérdés, vajon egy egészen kicsivel miért nem hálásabb a gyermek, mikor egy nagyszerűen megszervezett, élménydús nap végén a kislány mélységesen felháborodott és csillapíthatatlan hisztiben tört ki, amiért nem kap olyan jégkrémet, amilyet szeretne, csak egy kisebbet.
Nyilván sokakban merül fel, hogy egyszerűen elkényeztették ezt a lánykát. Igaz, a nevelésen sok múlik, leginkább, hogy hogyan ad hangot nemtetszésének a poronty (van, aki még meg is verte volna szüleit), és tudnak-e rá hatni, van-e korlát, amihez ha elérkezett, érzi a gyerek, és tovább nem feszíti a húrt.
Az azonban egyaránt jellemző az ügyesen és kevésbé ügyesen nevelt csemetékre, hogy valószínűleg nem látják át egyből, mennyire nem magától értetődő, amit kaptak, és az mekkora erőfeszítésbe, lemondásba került a szülőknek.
Kérdés, hogy ez baj-e.
A fentihez hasonló feszült helyzetben érthető vágya az anyának, az apának, hogy de jó lenne, ha a csemetének akár csak halvány fogalma lenne arról, mennyi munkába került a nyaralás során elköltött pénz megkeresése, és hány ponton döntöttek úgy, hogy a gyereknek kedves helyet, programot választják, magukat háttérbe szorítva. És egyáltalán: mekkora különbség van a régi nyaralások között, ami valóban pihenéssel telt, és aközött, ami azóta jellemzi a családot, mióta gyermek is van. Ha a tizedét látná, nem háborogna a jégkrém miatt...
Az érzés érthető, mégis azt lehet mondani, a kisgyerek ne azért viselkedjen jól vagy legalábbis elfogadhatóan, mert átérzi, mennyi erőfeszítés a szülőknek a gyereknevelés! Baj, ha ő ezzel kell, hogy foglalkozzon, mert ez felnőtt probléma, nem a gyerekléthez méretezett kérdés. Abban is van némi jogosság, amit főként kamaszok szoktak szemtelenül a szülők orra alá dörgölni: „Nem én kértem, hogy megszülessek!”.
Igaz, hogy a szülő döntéséről van szó, amivel vállalja, hogy meghozza mindazt az áldozatot, ami ezzel jár, és ezt nem fogja (nem is tudná) megfizettetni a gyerekkel. Abban persze reménykedhet, hogy lesz gyümölcse mindannak, amit ad, egyrészt abban, amilyenné a gyermek válik, másrészt abban, ahogy majd továbbadja a gondoskodást a saját gyerekeinek. De garancia nincs erre. A szülőség ingyen adomány, nem pedig kölcsön, ami visszajár.
Na persze, ebből nem következik, hogy a gyerek legyen kiskirály, és, visszatérve a fenti példához, a szülő kötelessége, hogy minden kívánságát teljesítse, például megvásárolja a nagyobb jégkrémet. Hozzátartozik a neveléshez az is, hogy határokat szab, teszi ezt mindenki érdekében: legfőképp a gyerekért, aki elveszíti a biztonságérzetét, ha nem jelölik ki neki, mi fér bele, és mi az, ami túlzás.
És persze a családi békéért is: a testvérekért, saját magukért. De sokkal nyugodtabban és józanabbul tudja megtenni ezt a szülő, ha tisztában van vele, a gyerek részéről természetes, hogy nem érzi magától, mi számít követelőzésnek, mi az, ami hálátlanság felnőtt értékrend szerint nézve. Ő azt tudja, mit szeretne, hogyan érzi magát és mire vágyik, és jelzi a diszkomfortját, mikor nem az elképzelései szerint alakulnak a dolgok.
Legjobb, ha a szülő sértődés nélkül tudatja, hogy „ezt már nem, és kész!”. Ha belekeveri a jégkrém-ügybe, hogy „és egyébként is, szívem szerint most a hegyekben túráznék, csak miattad vagyok itt”, azzal még egy ennél nagyobbacska gyerek sem fog tudni mit kezdeni: számára semmi összefüggés a két téma között.
De vajon eljön az idő, mikor hálát várhat a szülő a gyerektől? Sokkal későbbre érik ez meg, sok esetben csak a szülő halála után. A kisgyerek még nem érti, nem is értheti, mivel jár szülőnek lenni. A kamasz hiperkritikusan szemléli anyját és apját, felnagyítja sérelmeit. Felnőtt korban kezd helyrebillenni az egyensúly, de általában hosszú évek kérdése, míg az ember komolyan, őszintén újraértékeli gyermekéveit, azt, hogy mit kapott a szüleitől, és mi hiányzott, mi fájt.
Sokan nem is jutnak el idáig: vagy megmaradnak sértettségükben, vagy eltussolják a fájdalmas emlékeket (amik szükségszerűen mindenkinek vannak), és egy „szép volt a gyerekkorom” mondattal leborítják az árnyalatokat.
Ahhoz, hogy valaki őszinte hálát érezhessen a szülei iránt, először el kell gyászolnia a fájdalmakat. Ez azt jelenti, hogy őszintén átérzi, ami szomorú volt, ami hiányzott, amikor bántóan viselkedtek vele. Még akkor is fontos ez, ha nem szándékosan tették a szülők, hiszen attól még a gyereknek rossz volt.
Ha valaki saját magának képes utólag empátiát adni, akkor válik szabaddá arra, hogy a szüleire már tisztán, a sérelmeket elengedve nézhessen, és megbocsáthassa a rosszat, és hálát érezhessen mindazért, amit kapott tőlük.
Cziglán Karolina
pszichológus
