Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Mit mondjunk az első randijára induló gyereknek? Hogy reagáljunk, ha azt látjuk, nem szépen bánik vele a szerelme? A pszichológus segít.
Hogy ki mikor kezd fiúzni vagy csajozni, az nagyon különböző lehet. És hogy pontosan mivel is indul a dolog, az is. Van, aki már az óvodában szerelmes, és el is csattan egy szájrapuszi a csúszda alatt, és van, aki úgy hagyja el az érettségi után az iskolát, hogy nem jutott tovább plátói rajongásnál, amiről a másik fél esetleg nem is tudott.
Nagyon ritka, hogy valakit egyáltalán ne érdekeljen a fiúzás, csajozás, inkább abban különböznek a gyerekek, mennyire merik kifejezni a másik iránti érdeklődésüket, és mennyire választanak reálisan. Mikor valaki távolról rajong a legnépszerűbb iskolatársért, akinél semmi esélye sincs, abban benne van az a biztonság, hogy nem kell a gyakorlat mezejére lépni.
Az illető elérhetetlen, ez látszólag szomorúsággal tölti el a szerelmes kamaszt, ugyanakkor megnyugtató is, hogy még nem kell felvállalni az ismerkedéssel járó kockázatokat, például a visszautasítást.
A gyerekek többsége azért a kamaszkor közeledtével valamilyen módon próbálkozik. A tizenéves kor annak az ideje, mikor a legtöbben először elmennek valakivel randizni, az első csók vagy szerelmeslevél (SMS, e-mail) időszaka is ez. A szülőkben is lehet szorongás, és sokféle kérdés felmerül. Van, aki ekkor pótolja a szexuális felvilágosítás kimaradt részeit, hogy nyugodt legyen, semmi felelőtlen dologba nem megy bele a gyerek, de nem merül ki ennyiben a szülő feladata.
Valójában legalább annyira fontos, hogy milyen szavakkal, gesztusokkal indítja útjára a tinit a szülő, egyáltalán vannak-e szavak, egyáltalán van-e olyan kapcsolat, hogy tudnak erről beszélgetni. Beszélgetni párkapcsolatról, ismerkedésről, szerelemről.
Könnyű ezt mondani, de mégis: lehetőleg ne féltsük túl a gyereket! Nem az első randi előtti napokban dől el, hogy belemegy-e valami nagy marhaságba a csemete, nem akkor kell rázúdítani, hogy mennyi veszély leselkedik rá, és hogy ő még naiv, a világ viszont veszélyes.
Az egész addigi nevelés (leginkább a nem szándékos része: az együttélés) eredménye, hogy jó esetben a gyerekben megvannak a gátak, milyen helyzetekbe nem szabad belemenni, és jó esetben van annyi önbizalma, hogy csak azért, hogy megfeleljen a fiúnak vagy lánynak, vagy akár a kortársaknak, nem vállal fel olyan helyzetet, olyan kompromisszumot, ami távol áll tőle.
Ebben lehet még egy utolsó segítséget adni, de nem mindegy, hogyan. A tininek rosszul esik, ha azt látja, a szülei alapvetően problémaként tekintenek arra, hogy elkezdett ismerkedni valakivel, és lehet, hogy járni fognak. Ha rosszallóan ráncolják a homlokukat, és veszélyekről beszélnek, akkor belerondítanak az élménybe. Képzeljük el, hogy készülünk elfújni a gyertyákat a szülinapi tortánkon, és ahelyett, hogy hagynának minket örülni a velünk ünneplő barátainknak, és élvezettel beleharaphatnánk egy szeletbe, valaki odaáll fölénk, és tűzvédelmi oktatást tart a veszélyes gyertyák okán, aztán az édességek káros hatásairól értekezik, majd emlékeztet minket, hogy amúgy is vár minket egy határidős munka.
A kamasz számára is valamiféle ünnep, mikor az első randijára készül, izgul, de sérülékenyebb is, örül és szorong egyszerre. Támogatásra és szeretetre van szüksége, nem okoskodásra. Az elég, amit egy idősebb testvér mondott a randira induló húgának útravalóul: „csak olyat tegyél, ami jól esik!” Ebben benne van a bizalom, hogy nem nézi őt felvilágosítandó hülyének, akit meg kell védeni saját magától, és benne van az a lehetőség, hogy semmi olyat nem kell magára erőltetnie, amit nem szeretne. Van joga jól érezni magát az igent mondásban és a nemet mondásban egyaránt.
A legfontosabb üzenet éppen ez: hogy valami jó dolog történik, olyasmi, aminek lehet örülni, és a szülő távolról, de együtt örül. Az is fontos, hogy távolról! Ez már nem az ő ügye, ne akarjon harmadik szereplőként belelépni. Például ne akarjon mindent tudni a fiúról, illetve lányról. Ez egyrészt bizalmatlanságot sugall, másrészt azt, mintha neki kellene eldöntenie, elég jó-e az illető. Majd ő levizsgáztatja, ugyebár.
Nos, a gyereknek kell, hogy tetsszen. Kínos helyzetbe is hozzuk, ha túl hamar erőltetjük, hogy megismerkedhessünk vele, hiszen lehet, hogy nem tart ott a kapcsolat. Ha már sokat hallottunk róla, és úgy tűnik, ez már tényleg valami fontos, akkor lehet pedzegetni, hogy örömmel találkoznánk vele, de hagyjuk a döntés jogát a gyerekre!
Felmerülhetnek rosszérzések is a szülőben, akár jogos rosszérzések. Tegyük fel, valami olyat mesél a gyerekünk, ami nem tetszik nekünk, ami aggodalmat kelt bennünk. Például zűrös a srác vagy lány, vagy a legfájóbb, ha úgy érzi a szülő, nem bánik jól az illető a gyerekével. Tiltani ilyen helyzetben sem érdemes, ez a legtöbbször ellenállást vált ki.
A legjobb az a fajta őszinte párbeszéd, amiben nem is az illető fiú vagy lány, hanem mi magunk vagyunk fókuszban, azaz a saját érzéseink, a szorongásunk, szomorúságunk, félelmünk oka. Ha tényleg nem akarjuk ráerőltetni a véleményünket a gyerekre, hanem azt szeretnénk, értse, hogy mi van bennünk, abból nem lehet baj. És persze mi is legyünk nyitottak arra, hogy ő mindezt hogyan látja!
A lényeg, a gyereknek kell, hogy tudja, van hova fordulni, ha elbizonytalanodna, és hogy érezze, jó szívvel engedik el, szó szerint és átvitt értelemben is.
Cziglán Karolina
pszichológus
