Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sokan rettegnek a gyerek tizenéves korától, hogyha addig nem kanászodott el, hát majd akkor. Egy kis engedékenység a jó pillanatokban csodákra képes.
Sokan rettegnek a gyerek tizenéves korától, hogyha addig nem kanászodott el, hát majd akkor. Az egyik lehetséges szülői válasz erre, hogy egy kissé be kell keményíteni. Egyeseknek ez azt jelenti, már nem engednek meg maguknak olyan lazaságokat, mint a kisgyerekkel. A kisgyerek aranyos, ő ártatlan, inkább lehet elnéző mosollyal vagy viccel nyugtázni, ha valami rossz fát tesz a tűzre. Ezzel szemben a tini értse meg, hogy tetteinek következménye van, és tanuljon felelősséget – vélik sokan.
Kérdés, hogy vajon a fenti célokból következik-e, hogy a szülő sosem engedheti el magát. Sok anya és apa tévesen azt hiszi, a gyereket ebben az életkorban már csak az érdekli, hogy minél több engedményt és juttatást csikarjon ki belőle. Holott, ha felnőtteket megkérdezünk, mikor volt igazán olyan az anyjuk, az apjuk, mint amilyenre vágytak volna, akkor sosem azt felelik: mikor megvette nekem, amit akartam, mikor elengedett reggelig. Jellemzően olyan példákat hoznak, amikor közel érezték őket magukhoz. Amikor úgy érezték, a szülő érti őket, belelép az ő világukba, hajlandó elfogadni, ami neki fontos.
Ez nem jelenti, hogy mindent meg kell engedni. Néha egy összekacsintás, közös viccelődés adja meg ezt az érzést. De valóban: néha az engedékenység. De nem az az engedékenység, mikor már a szülőt sem érdekli: csinálja a gyerek, amit akar, csak hagyja békén. Vagy az, mikor lusta határokat szabni, vagy nem hiszi, hogy érvényre képes juttatni az elvárásait. Annak adott pillanatban talán örül a gyerek, de később feszültséget, sőt dühöt szül, mert érzi a fiatal: a szülő gyenge és nem törődik vele igazán.
Más fajta engedékenység, mondjuk úgy, lazaság vagy jófejség, aminek a mélyén empátia van. Ha a szülő minden alkalommal, mikor a gyerek nem készült fel a dolgozatra, száját húzva, de kimenti a tinit, akkor tényleg ott a veszély, hogy ezt megszokja, és sosem szembesül mulasztása következményeivel, tehát nem tanul meg erőfeszítést tenni egy célért és felelősséget vállalni az eredményért. De ha egyszer a szülő, aki valóban odafigyel a gyerekre, észreveszi, hogy most túlterhelődött: összejött neki, sok nyomja a vállát, és azt mondja: „holnap nem mész iskolába, kialszod magad, aztán elmegyünk moziba, én is szabadnapot veszek ki”, annak egész más az üzenete. És különösen akkor, ha jó az időzítés, és a gyerek azt érzi, hogy az ő valós állapotát vette észre a szülő, és lépett közbe, mielőtt kiborult volna. Ő nem fogja azt hinni, hogy legközelebb ugyanígy lesz, ha néhányat sóhajt fáradtan, mert érti, miért most mondta ezt a szülő.
A közös humor is fontos, a gyereknek arra is szüksége van, hogy érezze: a szülő olykor a cinkosa. Ne higgyünk a látszatnak, hogy a tizenéves előadja, mindent jobban tud, és sokkal öntudatosabb, mint a szülő. Valójában vágyik rá, hogy ott legyen az erős háttér mögötte. Ez a védelem már nem olyan direkt, mint kicsiként, amikor szükség esetén közbeléptünk, és megóvtuk a csemetét. Közvetetten, a kommunikációnkkal tudatjuk a fiatallal, hogy vele vagyunk, számíthat ránk. Ha mindig csak a külső, okos, érett felnőtt szempontot állítjuk szembe az ő csetlés-botlásaival, nem fogja ezt érezni. Néha benne kell lenni valami közös viccben, valami „rosszaságban”, vagánykodásban ahhoz, hogy megmaradjon a kapcsolat.
Jobban mondva: engedje meg magának a szülő, hogy benne legyen! Ez nem feladat, hanem olyasmi, ami spontán jön, de felnőttként megtanulta visszafogni magát az ember. Fél, hogy kicsúszik a keze közül a gyerek, elvész a nevelés gyümölcse, ha egyszer csak nem tartja magát minden elvhez. Ha már rászoktatta a kölyköt, hogy tízre ágyban kell lenni, mi lesz belőle, ha nyáron rendszeresen engedi, hogy hajnalig olvasson? Nem beszélve egy őrült frizuráról, vagy arról, hogy megengedje, éjszakai sátorbulit tartson a barátaival a kertben, és amikor eszébe jut, hogy most már egész hűvös van, engedjen a kísértésnek, és ő maga főzze meg a forralt bort nekik, amiről eszébe jutott: talán jól esne.
A lényeg mindebben, hogy ne szorongásból neveljünk! Nem arról van szó, hogy tegyen olyasmit a szülő a népszerűsége érdekében, amivel maga sem ért egyet, hanem hogy néha engedje meg magának, hogy megtegye, amit a kedve diktál, és bízzon annyira az eltelt évek gyümölcsében, hogy egyetlen lépéssel nem fogja lerombolni.
Hasonló ez ahhoz, mint hogy a hét során is vannak dolgos hétköznapok, és vannak pihenőnapok. Van, amikor a kötelesség az első, és van, amikor ellazulunk. A gyerekkel való létben sem kell mindig egyformának lenni, és robotként működni. A következetesség fontos, de az nem jelenti, hogy tilos a fellélegzés. Nem jelenti, hogy minden pillanatban monitorozni kell a gyereket, hogy betartja-e a szabályokat, és magunkat, hogy számon kérjük-e azokat.
Ahogy pihenés nélkül az izom is begörcsöl, és az ember is kimerül, úgy a kapcsolatot is megviseli, ha mindig az elvárások és következmények rendszere hatja át. A kapcsolatnak is kell a pihenés: amikor eljön a felhőtlenség ideje.
Cziglán Karolina
pszichológus
