Nem fair a kamasznak sóhajtozni házassági problémák, a kistestvér ügyei vagy anyagi gondok miatt. Ezt még nem bírja el!
Ha az embernek tizenéves gyereke van, az egyik gyakori hiba, amibe könnyű belefutni, hogy nem veszi észre, ez már nem az a kisgyerek, aki régen volt. Illik másképp kezelni, például ne akarjuk minden titkát tudni, fogadjuk el, van már magánélete, önálló elképzelései, véleménye stb. Csakhogy ott van a másik lehetséges hibaforrás is, ha elhisszük, hogy már-már felnőtté vált a gyerekünk, hiszen olyan nagy már, néha annyira komoly, szinte bölcsebb, mint mi. Ez a tévedés azzal járhat, hogy olyan kérdésben is megpróbálunk rá hagyatkozni, ami nem az ő felelőssége. Ezzel túl nagy, felnőtt léptékű terhet teszünk a vállára.
Lehet, hogy a nagyfiunknak egészen mély már a hangja, egy fejjel magasabb nálunk, felelős feladatokat lát el túravezetőként vagy kortárssegítőként, de akkor is szüksége van a szülői háttérre, támaszra. Kellenek neki a rendezett viszonyok, az, hogy anya és apa legyen az ő szülője, ne pedig fordítva: ő adjon tanácsot és nyújtson támaszt nekik.
Na persze, ha valamihez jobban ért, gyakorlati tanácsot kérhetünk tőle, ezzel mindenki jól jár: számára önbizalom növelő, a szülő pedig büszke lehet a gyerekére, nem mellesleg megoldódik a probléma. De érzelmi kérdésekben, komoly döntési helyzetekben ne tegye át a felelősséget a szülő a gyerek vállára!
Könnyű ebben becsapni az embernek önmagát. Hiszen mi csak beszélgettünk, mi csak a véleményét hallgattuk meg. Csakhogy vannak kérdések, amikben teher a gyermek számára, ha bevonják őt a szülei, mert ez nem az ő felelőssége, őt ebből ki kell hagyni.
Ilyen például, hogyan oldják meg a szülők a kettejük kapcsolati problémáját. Pláne, hogy váljanak-e vagy sem. Sok felnőtt úgy érzi, őt csak a jóindulat vezérli, mikor megkérdezi a gyermektől, „mit szólnál, ha elválnék anyádtól, apádtól?”. Sajnos ez a kérdés nem kevés családban akár a kisgyereket is megtalálja, de akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha kamaszról beszélünk. Vajon hogyan viselhetné ő annak a kérdésnek a terhét, ami nyilvánvalóan a szülőnek is sok, hiszen épp azért akar – ha tudattalanul is - átrakni belőle a gyerek vállára.
Természetesen a gyerek mindig azt akarja, hogy a szülei együtt maradjanak, de úgy, hogy közben szeretik egymást, és jó otthon a légkör. Azaz érzelmi biztonságot akar. Ha ezt a szülők együtt nem képesek megadni, az ő dolguk keresni a megoldásokat, és dönteni arról, együtt vagy külön. Ha erről a gyereket kérdezzük, azzal burkoltan azt mondjuk, neki is van felelőssége a helyzet megoldásában. És ez nem fair, mert az ő dolga, hogy a saját életét élje: tanuljon, szerelmes legyen, barátkozzon, álmodozzon. Nem pedig a szülei párkapcsolati tanácsadója legyen.
Ez érvényes a könnyedebb kérdésekre is, mikor még csak úgy hangzik el, „szerinted mit csináljak anyáddal, mikor ennyire ideges?”, vagy „apád már megint a haverjaival van, ahelyett, hogy velünk vacsorázna”. Ez csak egy halk megállapítás, de máris bevonta a gyereket a párkapcsolati térbe. Ez anya feszültsége, problémája, neki kell megbeszélni apával, nem a gyermeknek ventilálni.
Van, aki látszólag praktikus kérdésekbe vonja be a gyereket, de hasonlóan romboló, ha olyan teherről van szó, aminek megoldásában nem kompetens. Így aztán csak annyit tud kezdeni a témával, hogy szorong miatta, bűntudata ébred, amiért talán rajta is múlik, ilyen rossz a helyzet. Ilyen például az anyagiak kérdése. Persze, tudnia kell a gyereknek, nagyjából mi fér bele a családi költségvetésbe, és ha ő ausztriai sítúrára menne, miközben erre nincs lehetőség, elmagyarázhatjuk neki, mi a helyzet. De ennek sosem szabad, hogy a szülői feszültség oldása legyen a célja! Érezheti a gyerek, hogy vannak határok az anyagi lehetőségekben, de érezze azt is, hogy a kérdés intézése a szülők feladata. Azaz ne neki sopánkodjunk, hogy egy törvénymódosítás miatt kétharmadára csökkent a családi bevétel, és ez milyen szerencsétlenség, amiből baj lesz! Ez úgy hangzik, mintha tőle várnánk megnyugtatást, nála keresnénk vigaszt. A gyerekre a megoldás tartozik, azaz, hogy a szülők szerint ezzel a változással hogyan lehet a körülményekhez képest a legjobban együtt élni, hogyan lehet azt kezelni.
A testvérrel kapcsolatos nevelési nehézségek sem a gyermek dolgai, ahogy olyan döntések sem rá tartoznak, hogy a kistesónak mit engedjünk meg. Lehet, hogy csak jelezni szeretnénk, mennyire komolyan vesszük őt, aki már nagy, mikor kikérjük a tizenötéves véleményét, hogy a tízéves kistestvér szerinte elég érett-e ahhoz, hogy elmenjen a táborba. Azonban a felelősség teljesen a szülőket terheli, így aztán a döntést is nekik kell meghozniuk.
Általános szabályként jó irányadó, hogy abban döntsön a gyerek, és annak részleteit osszuk meg vele, amiben a felelősséget is képes vállalni. Ha például megkérdezzük, az eső ellenére vágjunk-e bele a tervezett kirándulásba, együtt fogjuk a döntés eredményét élvezni, vagy szenvedni miatta. Ha azt mondjuk: „elköltheted a zsebpénzed arra a márkás napszemüvegre, de szerintem ne tedd, mert nem marad mozira, és bánni fogod”, akkor nála maradhat a döntés, hiszen ő fogja saját bőrén tapasztalni, jól vagy rosszul tett-e.
Ha túl súlyos kérdéseket akasztunk a gyermek nyakába, akkor egyfajta szülőtársnak fogadjuk, amivel több gond is van. Egyik, hogy becsapás, hiszen más témában –amiben nem esik jól a szülőnek- nem fogja egyenlőként kezelni. Nem fair, ha valakitől egyik nap házassági tanácsadást kérek, másnap gyerekként bánva vele nem engedem, hogy TV-zen. A másik gond, hogy mivel túl nagy a teher, szükségszerűen keletkezik a gyerekben egyfajta kudarcérzés, hiszen nem tudta megoldani a rá mért feladatot. Hosszú távon tehát rombolja az önbizalmát az, ami azonnal talán hízelgőnek tűnik.
Cziglán Karolina
pszichológus
