Nem nevelési módszer, ha undorítónak, hülyének nevezzük, ha megütjük, ha fenyegetjük, hogy nem fogjuk szeretni, vagy soha többé nem mehet szórakozni.
Amikor elkezd kamaszodni a gyerek, sok szülő meglepődve tapasztalja, mi minden rejlett benne, amiről eddig sejtése sem volt: nem gondolta, ennyire fel tud menni a pumpa a gyerektől, ennyire ki tudja őt borítani, olyan eszközökhöz nyúl kétségbeesésében, amik addig nem jellemezték. Egyszerűen szólva: kihozza belőle az állatot. Holott a provokációhoz a kisebbek is értenek, és aki átélte a dackorszakot, lehet, hogy edzettnek érzi magát. Aztán meglepődik, hogy mégsem az.
A miértre, tehát hogy miért képes sokkal erőteljesebben hatni egy tizenéves, mint egy kisgyerek, éppen az érettségében, okosságában rejlik a válasz. Élesen, talán túlzottan is élesen látja a szülőt, a hibáit, az esendőségét. Gyakran telibe talál a megjegyzése, pimaszkodása, mert olyasmit fogalmaz meg, ami –ha tiszteletlenül is mondta-, igaz. Ugyanakkor mégsem feltétlenül igazságos, gyakran csak a valóság egy részét látja. Tehát előáll az a helyzet, hogy egyfelől egyenlő félként kell vele beszélni, mint aki már sok mindent tud, másfelől a szülő rálát, hogy hol vannak a torzításai, túlzásai, amikről még nem lehet meggyőzni őt.
Ez a kombináció üti ki sokaknál a biztosítékot: elvesztik az önbizalmukat, mert már nincsenek fölényben a tizenévessel szemben, de vita esetén nem egy méltányos, együttműködő másik fél áll velük szemben, hanem valaki, aki olykor könyörtelen, hiperkritikus.
Amikor feszültté válik a helyzet, és nem sikerül emberi hangon szót érteni a gyerekkel, előfordul, hogy a szülő olyan megoldásokhoz nyúl, amikkel maga sem ért egyet. Például direkt megalázó, becsmérlő megjegyzéseket vág a tini fejéhez, hogy visszanyerje fölényét. Amikor a szülőnek elgurul a gyógyszere, előfordulhat, hogy irreális fenyegetésekkel támadhat a gyerekre, legyen az érzelmi vagy anyagi természetű, lényeg, hogy olyat mond, amit nem akar beváltani, de alkalmas arra, hogy megrémissze a gyereket. Van, aki a gyerek privát szférájába tör be, például átvizsgálja a személyes cuccait, hogy lebuktassa cigi, drog vagy bármi egyéb témában. És sajnos az sem ritka, hogy tettlegességig fajul a történet.
Ezek a kétségbeesés megnyilvánulásai, nem pedig gyermeknevelési módszerek. Nevelési módszer a megbeszélésen, egyezkedésen kívül például az, ha a szülő valaminek a megengedését (reális, megvalósítható) feltételhez köti, vagy következményt helyez kilátásba büntetésként, olyat, amihez egyébként joga van, ami nem számít bántalmazásnak, nem lép bele a gyerek privát szférájába, nem megalázó, és nem korlátozza irreális mértékben. Ilyen például, ha nem ér haza a megbeszélt időre a buliból, a következőre nem mehet el. Vagy ha pornóoldal nézésén kapjuk, egy hétig nincs netezés. Nem nevelési módszer viszont, ha undorítónak, hülyének nevezzük, ha megütjük, ha megfenyegetjük, hogy nem fogjuk szeretni, vagy soha többé nem mehet szórakozni sehova.
Ezekkel az eszközökkel elsősorban nem az a baj, hogy durvák vagy ellenszenvesek. Tehát nem arról van szó, hogy ízlés kérdése, akiét nem sérti, tegye. A legfőbb probléma, hogy olyan légkört teremtenek otthon, hogy egyre inkább az ellenségesség, a harc lesz meghatározó. Ha egyik nap megalázzuk egymást, a másik nap nem tudunk bizalommal nyitni. Tehát belekerülünk egy spirálba, amiben eldurvulnak a módszerek, ki hogyan próbálja keresztülvinni az akaratát.
Eközben egy tizenéves gyerek már átlátja, hogy a szülő kontrollvesztéséből, kétségbeeséséből fakadnak ezek az eszközök. Egy kamasz, ha váratlanul felpofozza a szülő, vagy szitkokat szór rá, nem feltétlenül azt a következtetést vonja le, amit anya, apa szeretett volna, hogy ő, a gyerek túlment egy határon, és olyat tett, ami ennyire kemény választ váltott ki, hanem azt fogja látni, hogy a szülők kezéből kicsúszott az irányítás.
Holott ebben az időszakban éppen arra lenne legnagyobb szüksége, hogy biztonságban érezhesse magát. Ezt a szülők feladata megteremteni, és éppen azzal tudják, ha szabnak határokat, de nemcsak a gyereknek, hanem saját maguknak is. Azaz nemcsak a gyereket képesek kontrollálni, hanem saját indulataikat is. Amikor nagyon kemény a megtorlás, abban nemcsak a szándékolt üzenet van benne, hogy „nagyon rosszat tettél, látod, ennyire, mint amilyen durva a büntetés”, hanem, hogy „nagyon be vagyunk rezelve, hogy nem tudunk már hatni rád”.
Ráadásul ne feledjük, hogy a nevelés első sorban mindig a mintaadáson keresztül történik, akár gondolunk rá, akár nem. És ha a szülő azt mutatja, a határok képlékenyek, átléphetők, akkor a gyerek is ezt tanulja meg. Azaz az üzenet: „Nem lehet egymást bántani, megalázni, de ha nagyon ki van az ember akadva, akkor mégis.” A gyereknek életkorából fakadóan feladata, hogy próbálgassa a határokat, időről-időre átlépje azokat. Erre az a jó szülői válasz, ha van következmény, de az mindig belül van ezen a bizonyos határon. Azaz a gyerek elfogadhatatlan dolgot tesz, de a szülő elfogadható lépéssel reagál.
Ha valaki szülőként mégis olyat tesz, amit nem lett volna szabad, a legjobb, amit tehet, ha vállalja a felelősséget, és nem mondja: „Azért kurváztalak le, mert úgy néztél ki. Ha nem veszel fel ilyen szoknyát, én sem fogom többet ezt mondani rád.” Vállalja, hogy olyat tett vagy mondott, amit nem lett volna szabad, és kérjen bocsánatot.
Cziglán Karolina
pszichológus
