Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor valaki új párt választ, saját magának választ partnert. A gyerektől elvárható a normális viselkedés, de szeretetet nem szabad követelni.
Mivel egyre több a válás, manapság sajnos az átlagos család mindennapjainak része a kérdés: ha elváltak a szülők, és valamelyikük új párkapcsolatra lép, hogyan, mikor mutassa be őket egymásnak a gyerekkel, gyerekekkel, és milyen hibákat kerüljön el annak érdekében, hogy jó viszony alakulhasson ki köztük.
Nem lehet egy kalap alá venni minden élethelyzetet: nem mindegy, milyen idős a gyerek, hogyan zajlott a válás, és a szülők között van-e feszültség, de ami a legnagyobb vízválasztó: mennyire komoly a kapcsolat az új partnerrel?
Egész másképp érdemes kezelni, ha az apa vagy anya kialakított egy laza kapcsolatot valakivel, nem a legszebb kifejezéssel: viszonya van, mint mikor komoly kapcsolat alakul ki, amiben összeköltözés, esetleg házasság is felmerül.
A futó kalandokkal nem érdemes terhelni a gyereket, akkor sem, ha a szülő úgy érzi, neki jól esne, ha a gyerek is ismerné, aki számára abban az életszakaszban fontos. Olykor kényelem is áll emögött: az ember egyfelől a gyerekkel is töltené a hétvégét, másfelől a párjával is, hát milyen egyszerűnek tűnik, hogy menjenek együtt a strandra! Ebbe az irányba tolja a szülőt, ha még a partner is emlegeti, kíváncsi lenne a gyerekekre.
Ez azonban sokkal inkább a szülő, esetleg a két felnőtt igénye, ami nem annyira a gyerekről szól. A gyerek számára megterhelő érzelmi hullámvasút, hogy valakit meg kell szoknia, de miért is, mikor az illető valójában nem a család része, viszont valahogyan mégis betolakodik a másik szülő helyére, hiszen anya, apa új párjaként lép fel. Ráadásul, ha elvégzi ezt a nem kis lelki munkát, addigra talán már nincs is az illető. Téves elképzelés, ha a szülő úgy gondolja, ez majd segít a gyereknek elfogadni a válás tényét. Inkább megzavarja, hogy hova is tegye a családi rendszerbe az illetőt, aki nem családtag, mégis együtt mennek moziba, kirándulni. A lazább, átmenetinek ígérkező kapcsolatot tekintse úgy a szülő, mint a saját ügyét, amit eltitkolni persze nem kell, de abban az értelemben nem tartozik a gyerekre, hogy apa, anya barátja, barátnője a gyereknek senkije, nem is kell, hogy bárkije legyen.
Más a helyzet, ha komoly a kapcsolat, így a gyerek életének is része lesz az új partner. Kényes terület, ha azt kezdjük vizsgálni: találkozzanak-e azért, hogy kiderüljön, jól kijönnek-e egymással. Egyfelől, teljesen érthető, mikor a szülő azt mondja, csak olyan embert tud elképzelni maga mellett, akivel megkedvelik egymást a gyermekével. Ugyanakkor mégsem múlhat ezen a kapcsolat, mert ezzel tulajdonképpen a gyerek kezébe adjuk a döntést: ha ő elég kitartóan ágál, akkor szakítunk. Megérzi a csemete, ha a szülő vizsgáztatja a partnert, és minden konfliktusos momentum egy lépés a partner kidobása felé. Így aztán biztosított, hogy ne legyenek jóban!
Akkor érdemes bemutatni őket egymásnak, mikor a szülő érzelmileg már elköteleződött, és komolyan bizalmat szavazott az új választottjának, hogy valahogyan meg fogják oldani ezt a gyerek-kérdést. Azaz nem a kezdeti botladozásokon, ellenálláson múlik a párkapcsolat. (Végül is szülőtársat is úgy választ az ember, hogy nem tudja tesztelni a párját, csak annak alapján adja meg neki a bizalmat, hogy megismeri őt, a gondolkodását, érez valamit azzal kapcsolatban, hogy ez az ember jó anya, apa lesz-e.)
Amikor valaki új párt választ, elsősorban saját magának választ partnert, de természetesen, akinek gyereke van, ott fontos szempont az is, hogyan áll a tényhez, hogy már van egy vagy több csemete. Ha egy gyermekkel rendelkező ember keres új párt, akkor is inkább erre a belső hangra érdemes hagyatkozni, mint sem az első pár találkozásra, mint tesztalkalomra. Ha a szülő elkötelezett az új párja mellett, az egyértelműsíti a helyzetet a gyerek szemében is, és könnyebbség a partnernek is, aki így időt és bizalmat kap, nem pedig vizsgán találja magát.
Hogy a gyerek felé mit közvetítsen a szülő, arra a legtömörebb válasz: normális viselkedést el lehet várni, de érzelmeket nem. Nem sértés, ha a gyereknek ellenszenves a partner: nem ő választotta, és nem is rokona. Ne kényszerítsük ki a szeretet megnyilvánulásait: hogy puszit adjon neki, megajándékozza a születésnapján! Nehéz türelmesnek lenni szülőként, ha velünk él a gyerek, így elengedhetetlen, hogy valamiféle normális viszony alakuljon ki közte és a párunk között. Mégis érdemes megvárni a közös programmal, míg a gyerek is rábólint.
Nehéz elkerülni, hogy a szülő ne fusson bele egyik-másik fél játszmáiba. Például olyan helyzetekbe, mikor ki akarják ugrasztani a nyulat a bokorból: ki a fontosabb számára. Iránytűt mutathat az a megközelítés, hogy a partnerhez ragaszkodik, bármit is szól hozzá a gyerek: ő a választottja. Ugyanakkor a gyermektől nem várja, hogy szeresse őt: elfogadja, hogy neki nem a választottja.
Nagy terhet levesz az ismerkedés időszakáról, ha a csemete érzi, nincs más elvárás felé, mint hogy az alapvető emberi normákat betartsa a partnerrel. A gyereknek is érdeke, hogy ne legyen állandó feszültség otthon, ha mégis tartósan ragaszkodik az ellenségességhez, amögött valamiféle lojalitás konfliktus áll, azaz a másik szülővel szembeni árulásnak érezné, ha megkedvelné az új partnert. Akkor viszont a szülők kapcsolatában van a rendeznivaló, nem várhatjuk sem a gyerektől, sem az új pártól, hogy ezt a feszültséget feloldja.
Cziglán Karolina
pszichológus
