Élelmes gyerek úgy frissíti a játékparkját, ahogy csak tudja, és nem várja ki, amíg a szülő a pénztárcájába nyúl. Mivel rendkívül motiváltak a játékszerzésre, elképesztő kreativitást tudnak felmutatni ezen a téren, és nem fognak megállni az innen-onnan kunyerálásnál. A nyári szünetben ráadásul idejük is lesz kibontakoztatni a játékszerző tehetségüket, és ahol gyerekek összejönnek, ott bizony előbb-utóbb elindul a csencselés, a játékok csereberéje is.
Addig ugyebár nincs is gond, amíg hasonlót hasonlóval cserélnek: az egyik már megunta a terhes Barbie-ját, amit szívesen odaadna egy műbútorasztalos Ken-ért. A problémák akkor kezdődnek, amikor a szóban forgó játékok beszerzési ára nem áll arányban, esetleg meghaladják azt az értékhatárt, aminél a gyerek még döntést hozhat szerintünk.
A családi legendáriumnak egy elég emlékezetes sztorija, amikor a tesóm hazaállított egy csodálatos plüssnyúllal, amire nagyon büszke volt. Az öröm csak addig tartott, amíg anyám érdeklődésére ki nem bökte, hogy a Nagy indiánkönyvet adta érte, aminek az eszmei és fizikai értéke, hát, mondjuk úgy, egészen más kategóriában volt, mint az érte kapott nyúlé. Anyám persze megpróbálta visszacsinálni az üzletet, de a másik gyerek anyukája nem volt rá hajlandó – mondjuk őt is meg lehet érteni, hogy nem fogja kicsavarni a legális megegyezéssel megszerzett szajrét a fia kezéből.
Ilyen esetekbe persze egészen könnyű beleszaladni, úgyhogy nem árt megelőzni a bosszúságot. Hiszünk a kommunikációban: jól bevált módszer, ha beszélünk a gyerekkel a dologról, és megegyezünk a szabályokról. Az első, legfontosabb és univerzális szabály, amit meg kell értenie, hogy csak a saját dolgai fölött rendelkezik. Sem a testvérei, sem pedig a közös, családi dolgokat nem cserélheti el. Jobb, ha az ilyesmi eszébe sem jut.
Magyarázzuk el neki, hogy ha üzletet köt, az végleges, nem ér visszakunyerálni, meggondolni magát és utólag elállni a dologtól. Úgyhogy jól fontolja meg, hogy mit csinál, mert ez után már együtt kell élnie a döntése következményeivel. Ha odaadta a távirányítós tankját egy csomag mazsoláért, akkor neki többet az életben nem lesz már távirányítós tankja. Reménykedjünk, hogy csere előtt tényleg megáll majd egy pillanatra eltöprengni, hogy ér-e annyit a mazsola.
Igaz, ezt az egész elvet le tudjuk nullázni azzal, ha utólag mégis meg tudjuk (akarjuk) győzni az ellenérdekelt felet, hogy adja vissza az elkótyavetyélt játékot, esetleg nagy sírás-rívás után pótoljuk azt.
Persze ne legyenek illúzióink, a gyerek fog nagyon szar üzleteket is kötni, de hát járni sem lehet megtanulni fenékre esések nélkül. Reméljük inkább, hogy jó üzleteket is csinál majd, de főleg olyanokat, amelyek kölcsönös elégedettséggel zárulnak – úgyis ez a világ lényege: úgy együttműködni másokkal, hogy az mindenkinek jó legyen.
Halkan hozzátenném, a szülőknek is jó lecke lehet ez, amikor a gyerek egy tenyérnyi, de cuki arcú babáért odaadja a húszezer forintos babaházat, na, akkor világosan szembesül vele az ember, hogy a gyerek szerint mit ér egy játék, ezzel szemben mi mennyit adtunk érte a boltban. Mielőtt leszedjük a poronty fejét, szülőként gondolkozzunk el rajta, hogy ha reálisan nézzük a dolgokat, és elvonatkoztatunk a játékgyártók és marketingesek által belőtt ártól, vajon kinek van tényleg igaza.
