Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hagyjál! Utállak! Kuss! Nem könnyű, ha a gyerek kommunikációja ennyire korlátozódik, de nincs is minden veszve.
A tizenéves kor köztudottan a szemtelenkedés időszaka. Erre sok szülő felsóhajt: miért, melyik életkorban nem szemtelenkedik a gyerek... Persze, de ahogy kamaszodik, általában átlép bizonyos határokat, a szülőt is meglepi, mit meg nem enged magának. Volt olyan tizenéves, akinek anyjával való kommunikációja szinte egy szóra korlátozódott: „kuss!”. Ez volt a válasz minden felvetésre. Az apjának csak azért nem mondta, mert ő már rég nem hozakodott elő felvetésekkel. Holott nem ez volt a jellemző kommunikációs forma abban a családban, tehát nem arról volt szó, hogy a gyerek csupán eltanulta, amit a szülőktől hallott.
Ettől még persze igaz, hogy sok mindent meghatároz, ahogy a családban egymással kommunikálnak. Az, hogy csak a „kuss”, a „hagyjál”, az „utállak” maradjon, feltételezi, hogy elmaradtak a bensőséges beszélgetések. (Bár az „utállak” tulajdonképpen bizalmas közlés a maga tömör módján, mert mond valami a gyerek lelki állapotáról és viszonyulásáról, ezzel már lehet valamit kezdeni, kiindulni belőle. Például, rákérdezni, hogy „miért utálsz?”) A fenti példában szereplő lány lázadt, de talán azt is megfogalmazta, ha nem is volt szándékában, hogy van valami „kuss” a levegőben. A fontos dolgokról nincs szó, valahogy üresség van.
Felmerül, kell-e határt szabni, és lehet-e határt szabni az ilyen megnyilvánulásoknak. Igen és nem.
Igen, mert a szülő legyen őszinte, és nem kell úgy tennie, mintha mi sem történt volna, mikor sokkolta a gyerek megnyilvánulása, esetleg bántotta, megalázta, de mindenképp megdöbbentette. Viszont nincs értelme a keménykedésnek, a kesztyű felvételének, annak, hogy „na, majd én megmutatom, kivel szórakozzon”.
Ha a szülő úgy reagál, hogy aki így beszél vele, az nem kap pénzt mozira, nem mehet el a buliba, akkor hadüzenetet küld, és elindít egy többévesnek ígérkező háborút. Viszont, ha nagyon komolyan azt mondja, nem szeretné, ha így szólna hozzá a lánya, fia, mert ez bántja, és különben sem akarja, hogy ilyen légkör uralkodjon otthon, akkor azzal hathat. Már amennyiben megvan a bizalom, ha addig jó volt a kapcsolat. Nem csodamondatról van szó: ha az évek során sérült a kapcsolat, mert már rég elbeszél egymás mellett szülő és gyerek, és ezért ezt a mondatot sem tudja igaznak, hitelesnek elfogadni a szülőtől, akkor nem fog számítani. De ha megszokta, hogy őszinte vele a szülő, akkor meg fogja hallani.
Vajon hogy maradhat meg a párbeszéd egy vadabb kamasz mellett? Most egy klasszikus tizenévesből induljunk ki, aki rácsapja a szülő orrára az ajtót, a barátaival van, vagy egyedül a szobájában, aki érzelmekről nem szívesen beszél. Természetesen nem minden tizenéves ilyen, ahogy minden életkorban különbözőek vagyunk, úgy a tízes évek is meglehetősen különböző hangulatban telhetnek.
De akkor is van eszköze a szülőnek, ha olyan a gyermeke, mint ami a fejünkben a kamaszokról szóló sztereotípia. Mert ő akkor is lehet őszinte. Nem lelkizést jelent ez, hanem a sérülékenység felvállalását. Hogy nem akar sebezhetetlennek, tévedhetetlennek tűnni, sem olyannak, akivel nem szabad szembeszállni. Hanem legyen ember, aki hibázik, és vállalja, hogyha hülye volt. Elismerheti, ha a gyerek valamit jobban tud, valamihez jobban ért, valamiben neki volt igaza. Bevallhatja, ha bizonytalan egy helyzetben, akár konkrétan a gyerekkel kapcsolatban.
Sok szülő számára ijesztő ez, mert attól félnek, egy ilyen vallomástól örökre oda a tekintélyük. Pedig épp ellenkező hatása van, ha a szülő képes azt mondani: „Bevallom, néha teljesen tanácstalan vagyok, hogy viselkedjek veled. Mikor így magadba fordulsz, nem tudom, mivel teszek jót, ha kérdezgetlek, vagy ha békén hagylak.” Lehet, hogy nem fog azonnal választ kapni, de mégis újra létrejött a kapcsolat, épített egy hidat a gyerek felé, mert ki merte fejezni, hogy mi motoszkál benne. Ha ez nem manipuláció, amire azonnali önfeltárást vár a szülő, csak egyszerű őszinteség, akkor előbb-utóbb jönni fog valamiféle válasz.
Kiborulni lehet, de ne ez legyen az egyetlen és állandó reakció, mert az azt jelenti, az anya, az apa nem képes mit kezdeni a gyerek érzelmi állapotával, életszakaszával, nem tudja viselni, hordozni, támaszt adni. Ez pedig ugyanúgy ijesztő tizenöt évesen, mint öt évesen. Nem jó reakció a dac sem, hogy a szülő is elzárkózik, mert ezzel szemben tehetetlen a gyerek. Az ő sértődöttsége mást jelent, mint mikor a szülő mutatkozik sértődöttnek, főleg, ha tartós. A kamasznál ebben fejeződik ki, hogy valami átalakulás, káosz van benne, ami miatt most különösen sérülékeny, és tüskéivel meg kell védenie magát a külvilágtól. De a szülő mit fejez ki vele? Azt, hogy félreértette a kamasz jelzéseit. Rosszabb esetben azt, hogy ő úgy gondolja, valóban tönkrement valami köztük, hogy ő így már nem is szereti, nem is fogadja el a gyereket - hiheti ezt a serdülő egy elzárkózó, bezárkózó szülő láttán!
Nem kell megijedni, ha szemtelen a gyerek, ez a legfontosabb. Semmi nincs veszve. De hagyni sem kell, mindannyiszor, amikor átlépi a szülő számára elviselhető határt, érdemes határozottan jelezni. Ha tartja magát a szülő, nem borul ki, és nem bizonytalanodik el, előbb vagy utóbb, de normalizálódni fog a helyzet.
