Nem rángatjuk ki, nem erőszakoskodunk, hogy jöjjön velünk ilyen-olyan programra, de ha kidugja az orrát a szobájából, jelezzük, hogy észrevettük.
Sokat beszélünk arról, milyen a jó szülő, ilyenkor olyanokat szoktunk felsorolni, hogy érzékeny a gyerek jelzéseire, igényeire, válaszkész, kiszámítható és még sok egyebet. Ezek egyformán érvényesek egy baba és egy nagykamasz melletti szülőre is. De ha ennél konkrétabban nézzük, hogyan viselkedjen az apa és az anya a gyerekkel, sokat változik ez az életkorának megfelelően. Vannak, akik nagyszerű szülei egy kisgyereknek, de elvesztik lábuk alól a talajt, mikor kamaszodni kezd. Mások épp akkor találják meg vele a hangot.
A tizenéves gyerek mellett legfőképp az lesz jó szülő, aki képes egyszerre elfogadni az eltávolodást, hogy a gyereknek saját gondolatai vannak, esetleg olyan stílust, ízlést hoz a családba, ami tőle idegen, ugyanakkor képes megtartani és jelezni az érzelmi közelséget. Más szavakkal: bizonyos témákban elengedi a kontrollt, másban nagyon is résen van.
Sokaknak nagy nehézséget okoz, hogy elfogadják, ez a gyerek másmilyen, mint ők, és ez már valószínűleg így is marad, bármit is tesznek, bárhogy is próbálják terelgetni Mindenkinek más az érzékeny pontja. Van, akit bánt, hogy gyereke az ő számára idegen területek iránt érdeklődik, és semmit nem jelent neki az, ami a szülőnek fontos.
Egy művészember apának egyértelmű volt, hogy gyermeke is vonzódni fog a szépséghez, művészeti iskolába járatta, ilyen szakkörökbe íratta. Fia mégis műszaki pályát választott, és ez egy időre eltávolította őket, mert ezt úgy élte meg a szülő, mintha legalábbis kiderült volna gyermekéről, hogy marslakó.
Van, akinek a gyerek saját stílusát nehéz elfogadni, például, hogyha egy családban nem érték az öltözködés, szépítkezés, de a lány kamaszodva órákat tölt a tükör előtt, és napjait a hajvasalók bűvöletében éli. Megint máshol az ateista családban a gyerek hívővé válása okozott zavart. Ha őszintén a lelkébe néz az ember, mindenki találhat valamit, amit nehéz lenne elfogadnia.
Nem elég tudomásul venni, hogy a gyerek saját utakon jár, de meg kell tanulni egyre inkább egyenlő partnerként kezelni. Sok szülőnek ez igazán nehéz, mert ugyanakkor ezt a gyereket ő tartja el, látja, mennyi mindenben tájékozatlan még, bizonyos dolgokban nagyon naivan gondolkodik, és mindezt a legnagyobb meggyőződéssel teszi. Erre számos szülő reakciója, hogy továbbra is ugyanolyan gyereknek tekinti, mint addig. Ez viszont törvényszerűen a kapcsolat megromlásához fog vezetni, mert a gyerek nem tekinti magát annak, és így külön nyelvet fognak beszélni, állandósul a sértettség, kialakul a harc.
Jó hozzáállás, ami egyébként már a születéstől fogva helyénvaló, ha a szülő olyan egyenértékű lényként tekint a gyerekére, akinek a pszichés születése mellett bábáskodik. Azaz támaszt nyújt neki lelki, anyagi értelemben, de nem birtokolja, hanem tisztelettel és érdeklődéssel figyeli, mi bontakozik ki belőle. És nem akar mindent irányítani: állít bizonyos korlátokat, mert ez szükséges a fejlődéséhez, de nem akarja megszabni, milyen legyen.
Olyan ez, mint mikor öntözünk egy növényt, gondoskodunk a földről, ha eldőlne, kikötjük egy rúdhoz, ha kinőné a cserepet, kicseréljük nagyobbra, de nem akarjuk megmondani, mikor hozzon új levelet, merre nőjön, nem vágjuk ollóval körbe a levelet, ha más alakú, mint elképzeltük.
Vannak szülők, akiknek az előző két feladat remekül megy, azaz elkezdik komolyan venni a gyereküket, partnerként kezelik, és azt is örömmel veszik, ha a gyerek más utakon jár, mint ők. Viszont ezzel együtt azt hiszik, akkor ez egy felnőtt, akivel úgy is kell bánni. Ha nem szól, hogy baj lenne, biztos jól van, ki-ki éli a maga életét, néha ránéz, él-e még, de ha más foglalkoztatja, lehet, hogy egy darabig meg se nézi, ő majd biztos felbukkan.
Csakhogy a serdülőnek szüksége van arra a tudásra, hogy vigyáznak rá, hogy valakit érdekel, mi van vele, hogy ott van a védőburok. Csak másképp, láthatatlanul, finom, apró jelzésekben. Ha hagyja, megöleljük, de ha nem hagyja, nem sértődünk meg, de akkor is mondunk valami kedveset. Erre ránk mordul: nem baj. Néha, néha finoman jelezzük, hogy mi azért gondolunk rá akkor is, mikor a szobájában tölti az egész hétvégét. Nem rángatjuk ki, nem erőszakoskodunk, hogy jöjjön velünk ilyen-olyan programra, de ha kidugja az orrát, jelezzük, hogy észrevettük.
Mivel a kamasznak szüksége van a szüleire, ha addig elfogadható volt a kapcsolat, lesznek olyan pillanatok, mikor közelebb lehet kerülni egymáshoz. Érdemes is figyelni, vajon min múlik ez. Persze, részben a gyerek hangulatán, ami kiszámíthatatlan. De van, aki felfedezte, sokkal könnyebben tud beszélgetni gyerekével házon kívül, mikor intéznek valamit, aztán beülnek egy kávézóba egy forrócsokira, akkor elkezd beszélni a gyerek. Talán éppen azért, mert ott egyenlőbbnek érzi magát, kiléphet az otthoni gyerekszerepből. Talán azért, mert biztos benne, nem fogják megzavarni, és anyja is csak rá figyel.
Elengedni és közel lenni: ennek a kettőségnek az egyensúlya a titka annak, hogy jó anyja, apja legyen az ember egy kamasz gyereknek.
