„Mi rendes család vagyunk, senki nem üt senkit, az étkészlet összes darabja is megvan még, az ajtót sem vágjuk be úgy, hogy kiessen a keretéből.” És ezzel ki is van pipálva a kérdés, jó-e otthon a légkör, gondolják sokan. Ha pedig kiderül, a gyermek szorong, esetleg rákérdez a tanító néni, van-e valami családi probléma, mert olyan szomorkás ez a gyerek, értetlenül teszik szét a kezüket.
Akinek nincs összehasonlítási alapja, hogy másmilyen is lehetne, nem veszi észre, ha rideg, kellemetlen a légkör a családjában. Ő is hasonlót tapasztalt otthon, vagy ha voltak gyermekkorában szebb pillanatok, a feledés homályába vesznek. Nézzük, min lehet lemérni, egészséges, élhető-e az otthoni klíma!
Lezáródnak a konfliktusok, vagy csak abbamaradnak?
Minden párkapcsolatban, szülő-gyerek kapcsolatban vannak viták és konfliktusok, ez rendben is van. Persze nem mindegy a hangnem és a gyakoriság. Könnyebben észreveszi az ember, ha durvává válik a stílus, ha olyan szaladt ki a száján, amin maga is meglepődik. Az is feltűnik, ha előzetes elhatározása ellenére elcsattan egy pofon. Ám sokan nem gondolnak arra problémaként, ha egy vitának nincs megnyugtató lezárása, feloldása. Úgy is túl lehet lépni a konfliktuson, hogy duzzogva lefekszünk este, másnap pedig úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, és úgy is, ha a kedélyek lecsillapodása után újra egymás felé fordulunk, megállapítjuk, hogy túlmentünk egy határon, és eljutunk a tisztázásig, annak megfogalmazásáig, mi is történt velünk, hol csúszott el a kommunikáció.
Attól, hogy esetleg végül sem jutunk egyetértésre, kifejezhetjük, hogy értjük a másik érzéseit, vagy ha még nem is értjük, azért szeretnénk megérteni, és a vita ellenére fontosak vagyunk egymásnak. Bocsánatkéréssel is lezárulhat egy vita, ha úgy hisszük, hibáztunk. A lezáratlansággal az a baj, hogy ott marad a feszültség, és legközelebb előregyártva bennünk lesz, ha ismét vitára kerülne a sor.
Talán azt hisszük, nem kell kimondani, a veszekedés ellenére is fontosak vagyunk egymásnak, de ahogy telnek az évek, és már hosszú-hosszú idő óta nem mondtuk ki, egy komolyabb krízisnél megkérdőjeleződhet az ember fejében: „Vajon még tényleg létezik köztünk a szövetség, vagy már rég csak én feltételezem?” Ha másért nem, legalább a gyerekek kedvéért zárja le a szülő valóságosan a konfliktust, mert benne biztosan ott marad a szorongás, ha a vitát hallotta, de a feloldás elmaradt.
Mi a helyzet az érintéssel?
Vannak ölelősebb, puszilgatósabb családok, és kevésbé érintősek, és mindkettő lehet egészséges. De rég baj van, ha szinte tabu az érintés. Ha nem is fordulhatna elő, hogy valaki a másik vállára teszi a kezét, mert ettől mindketten zavarba jönnének. Ijesztő módon még az anya-gyerek kapcsolat is tud idáig fajulni, amiben pedig kicsi korban a legtermészetesebb az állandó, bensőséges testi kontaktus. Sőt, a házastársi kapcsolat is válhat ilyenné, érdekes módon még akkor is, ha van némi szexuális élete a párnak. A meghatározott keretek közötti, például ágyban, lefekvés előtti szex rendben van, mint valamiféle egyszerű, testi szükséglet kielégítés, de a gyengédség spontán kifejezése nem megszokott, szinte tilos.
Dicséret vagy kritika?
Sokan úgy vélekednek, akkor kell szólni, ha valami probléma, kifogás merül fel a másikkal szemben. Ha csupa porcica a könyvespolc, akkor van okunk megjegyzést tenni, ha rend és tisztaság van, arról minek beszéljünk, mikor az természetes. Ennek enyhébb formája, ha valaki érzi a dicséret szükségességét, de azt kiemelkedő eseményekhez köti. Tehát ha különlegesen szép rend van, és csillog a csaptelep, akkor az már szóra érdemes.
Csakhogy a mindennapokban ritka a kiemelkedő esemény, általában csak úgy mindenki teszi a dolgát, ahhoz azonban, hogy ezt jókedvvel tegye, szükséges, hogy tudja, megbecsülik őt. Legyen ez a családért végzett tevékenység, vagy külső, szakmai, iskolai siker, legyen szó gyerekről vagy a partnerről.
A csemete és a pár számára is fontos hajtóerő, ha rendszeresen tudtára adják, értékelik, amit a mindennapokban tesz, és nem csak akkor, mikor épp valamilyen nagy tettet vitt véghez. A szófogadatlanságban is szerepet játszik, hogy csak azzal ér el hatást a gyerek, ha ellenkezik. Ha megteszi, amit kérnek tőle, néma csend és közöny a válasz.
Sokan ágálnak ellene, miért kéne hálásnak lenni azért, mert a többiek megteszik, ami amúgy is a dolguk? Nem kifejezetten háláról van szó, hanem annak visszajelzéséről, hogy észrevettük, hogy ez is, az is jól sikerült, rendben, sikeresen lezajlott, és örülünk neki. Ha valaki erre visszakérdezne „de miért kellene annak örülnöm...”, gondolkozzon el, miért olyan ellenszenves, kellemetlen kötelesség számára örülni valaminek. A családi kohézió egyik eleme, hogy örülünk egymásnak, csak simán annak, ahogy megéljük napjainkat.
Érdemes megjegyezni, hogy a kritika nemcsak akkor nyomasztó, ha valaki más ellen irányul, hanem akkor is, ha az egyik családtag folyamatosan saját magát ócsárolja. Túl azon, hogy ez egyfajta játszmakezdeményezés, hiszen benne van a felszólítás: „cáfoljatok meg!”, a légkört is elrontja, lehúzza a többieket is, hiszen nehéz érzelmileg talpon maradni a negatív hullámok sodrásában.
Az otthoni légkört egészében érdemes szemügyre venni, mert a gyermekre nemcsak az hat, amit egyenesen neki címzünk, ugyanannyira hatással van rá a szülők közötti kapcsolat is. A család egyfajta mátrix, ahol mindenki mindenkivel kapcsolatban van, még akkor is, ha látszólag megszakadt, kihűlt a kapcsolat – akkor éppenséggel úgy. Figyeljünk rá, hogy mi köt össze minket a többiekkel: az együtt örülés, a bensőséges kapcsolódás, vagy éppen a kritika, ellenségesség!
