Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kristóf?! De a Kristóf fiú név! - meredt Anikó néni döbbenten hátközépig érő szőke hajamra. Igen. És én egy fiú vagyok - mondtam. Tíz éves voltam.
A tanév kezdetében mindig van valami megmagyarázhatatlan szentimentalizmus – számomra a szeptember elseje mindig komolyabb jelentősséggel bírt, mint az újév első napja. Különösen olyankor, amikor egy új iskolába kerültem. Új közegben önmegvalósítani hat, tíz, és tizennégy évesen – micsoda ajándék volt! És minden új sulikezdéskor egy kicsit közelebb voltam ahhoz az emberhez, aki most vagyok.
Alsó tagozat
Amíg élek nem felejtem el az első napot az iskolában. Alig vártam, hogy felavassam a lila gyöngyvászon hátizsákot, amit a papától kaptam – ráadásul külföldről hozta, ami akkor baromi nagy szó volt. Örültem, hogy használhatom a Roxette-es tolltartót, amit elképesztően menőnek tartottam akkoriban. A sulit, ahová a szüleim beirattak, már jól ismertem: nálam egy évvel idősebb unokatesóim oda jártak, és mivel én állandóan velük lógtam, már ötévesen is tiszteletbeli „kiserdős” voltam. Mert ez a suli neve: Kiserdei Általános Iskola. És bár ez mesebelien hangzik, valójában a békásmegyeri panelrengeteg tövében, a Pünkösdfürdői Strand, és egy benzinkút tőszomszédságában van, nem pedig az üveghegyen túl. Ennek ellenére valóban mesébe illő élmény volt oda járni: a kertben két őzike szaladgált, de voltak mindenféle más állatok is, és tényleg volt egy kis erdő az udvar végében. Az unokatesómék osztályfőnökének ráadásul volt egy velem egyidős lánya, a Gigi, akibe négy és fél éves korom óta szerelmes voltam, és már láttam magam előtt, ahogy majd padszomszédok leszünk, egymásba szeretünk, összeházasodunk, és gondos bocsokat rajzolunk egymásnak, amíg világ a világ.
Aztán másként alakultak a dolgok. Nem csak azért, mert kiderült, hogy engem igazából Gergő sokkal jobban leköt. És nem is csak azért, már rá kellett jönnöm, hogy az én gondos bocsok rajzom sosem lesz olyan szép, mint Gigié (márpedig ki akar ilyen teher alatt házasságra lépni).
Augusztus harmincegyedikén délután, a nagy „első nap az iskolában” készülődés közben a puliszerű kutyánk, Buksi örök álomra szenderült. Már akkor beteg volt, amikor elhoztuk a menhelyről, de a nyár során teljesen elgyengült. Iszonyú sok sírás volt. Buksit eltemettük a csillaghegyi házunk kertjében kisállattemetőként funkcionáló dombocskára. Volt ott papagáj, kacsa, cica, kutya – még egy aranyhörcsög is, mert bár sosem találtuk meg a holttestét, megérdemelt egy fejfát.
Így a „Kristófka iskolába megy” képen kisírt szemmel guggolok Buksi sírköve mellett, amire felrajzoltam a borzas fejét, mellé meg a kedvenc piros-pöttyös labdáját. Csupa színes betűvel írtam fel egy rajztáblára: „ITT NYUGSZIK BUKSI”. Hát így alakult az első napom az iskolában. De visszagondolva nagyon jó volt a kiserdei iskolába járni. Szerettem a tanító nénimet, Jutka nénit, meg persze Péter bácsit, aki fiatal volt, tudott gitározni, és mindenféle művészeti szakköröket szervezett.
Felső tagozat
Aztán felsőbe átmentem a Fodrosba, ahol szintén emlékezetes első napom volt. Akkoriban hátközépig érő szőke hajam volt, és western csizmában közlekedtem, diplomatatáskával. A normába való beilleszkedés vágyának legcsekélyebb jelét sem mutattam – hiszen a Kiserdőben simán belefért, hogy Samantha Ewingnak öltözöm a farsangon. Hát a Fodrosban más szelek fújtak. Először is, az évnyitó ünnepségen hosszú ideig senki sem tudott beazonosítani. Amikor, Anikó néni névsort olvasott, és meghallottam a nevem, felemeltem a kezem, ezt pedig előbb kétkedés, majd döbbenet fogadta. „Kristóf?! De a Kristóf fiú név.” „Igen.”, mondtam „És én egy kisfiú vagyok.” Később az egyik, eggyel felettem járó srác, aki nagyon menő volt, felvilágosított, hogy ilyenkor egy igazi férfi így felel: „Fiú vagyok, bazmeg.”
A Fodros is jó suli volt. Jártam Ottília nénihez színjátszó szakkörre, Vica nénihez vita körre (ahol az élet nagy kérdéseiről tanakodtunk tizenkét éves filozófusokként), és folyton vers és prózamondó versenyekre készültem Marika nénivel, az irodalomtanárnőmmel, akit rajongásig imádtam. Nagyszünetekben pedig az iskola udvarán énekeltem mindenféle musicalekből, egy nagy kört alkotó diákok gyűrűjében, és élveztem, hogy akik szenvedélyesen gyűlölték az exhibicionizmusomat, azok is minden nagyszünetben visszatértek megnézni a performanszomat, mert beszólogatni nekem mégiscsak izgalmasabb volt, mint tudomást sem venni rólam.
Gimi
Nyolcadikra már világos volt, hogy én valami színész-szerűség akarok lenni, és azt is éreztem tizennégy évesen, hogy ha nem vetem bele magam Budapest forgatagába, életem végéig csak Madonna klipekben látok majd csókolózó fiúkat. A Vörösmarty Mihány Gimnázium híres-neves dráma tagozatára mentem, ahol az első napon nem volt kevésbé emlékezetes, mint a korábbi iskolákban.
Itt ugyan nem az újdonság varázsa miatt, mire eljutottunk az évnyitóig, már úgy éreztem magam, mint egy durva veszekedésekkel és mohó összebújásokkal, szakításokkal és hisztériákkal teli kapcsolat kellős közepén.
A dráma-előkészítő és a gólya tábor során már meg is szövődtek az első életre szóló barátságok, majd ugyanezek örök haragba torkollottak.
A Vörösmarty egy csodálatos iskola, mert megvalósította az álmomat, hogy többszáz extrovertált, exhibicionista félőrülttel találkozhassak, akikkel inspirációt és csókokat válthattunk, és akikkel a negyedik év végén úgy váltunk el, mintha végre kimondták volna az évek óta húzódó válásunkat. Azóta persze, így retrospektív, ismét mindenki imád mindenkit.
Megmutatni, aki valóban lenni akarsz
Több hivatalos iskolakezdésem nem volt – egyetemre csak kurzusokra jártam a londoni Goldsmiths-en, de soha többé nem tapasztaltam meg azt az érzést, amikor az ember megérkezik az új iskolába. Amikor tudja, hogy ismét tiszta lappal indulhat, és annak mutathatja magát, aki valójában lenni akar. Az iskola sok mindenre jó, de leginkább talán arra, hogy kísérletezzünk. Az emberi kapcsolatokkal, önmagunkkal, az érdeklődési körünkkel, és persze mindazzal, amit a folyosó elénk sodor. Kísérletezni a tanárok türelmével, az igazgatónő engedékenységével – azzal, hogy rosszak és jól vagyunk. És ott, akkor minden olyan véresen komoly dolognak tűnik.
Irigylem azokat, akik most mennek iskolába, mert jó lenne kicsit elfelejteni a mátrixot, és újra elhitetni magammal, hogy mennyi minden múlik egy felelésen, vagy hogy mekkora súlya van annak, hogy a Bori a Marcit vagy engem szeret jobban. Persze az is igaz, hogy néhány évtized múlva a mostani küzdelmeim is megmosolyogtatnak majd. És az is lehet, hogy azóta is négyévente új suliba megyek... csak már nincsenek falai. És nincsenek benne padok, meg napló, meg tábla, meg iskolatáska, meg kréta, szögmérő, tankönyvek, füzetek, puskák. Vannak viszont tanárok, osztálytársak, felmérők, bukások. De vannak pótvizsgák is. Szerencsére.
