Amikor egy barátnő bejelenti, hogy gyermeke lesz, akkor illik repesni az örömtől, függetlenül attól, hogy mit gondol az ember magában. Legalábbis akkor feltétlenül igaz ez, ha az érintett maga örömmel újságolja a hírt. Ilyenkor aligha szabad emlékeztetni: „de hát múlt héten még szakítani akartatok a pároddal”, vagy, hogy „mintha legutóbb arról panaszkodtál volna, nem bírod tovább, hogy csak ennyi idő jut magadra”.
Ám nemcsak olyankor támadhatnak ellenérzések a emberben, mikor tudja, koránt sem ideális a helyzet a babavárásra, hanem saját, talán önző, de mindenképp érthető érdekei miatt is. Épp a legszorosabb barátság esetén támadhatnak rossz érzések a várható változásokkal kapcsolatban. Ezek közül van, amit szívesen bevall magának az ember, van, amit a legtöbben maguk előtt is titkolnak, és vannak megalapozott és kevésbé megalapozott félelmek.
Nem lesz idő rám!
Ez az aggodalom már akkor is felüti a fejét, ha az addig egyedülálló barátok közül valaki párra lel vagy megházasodik. De ha ezt túlélte a barátság, illetve megvan az egyensúly, mert mindkét félnek van párja, akkor újabb, komolyabb veszély a baba. Való igaz, hogy a babázó barátnő kisebb eséllyel lesz benne a váratlan ötletként felmerülő éjszakai bulizásban, de egyáltalán nem törvényszerű a teljes bezárkózás. Sőt, sokan éppen arra panaszkodnak, miután megszületett a baba, kevésbé hívták a barátok, abból indultak ki, hogy őt most úgysem lehet elszólítani otthonról.
Holott sokakban éppen az egész napos babaműszak miatt merül fel az igény, hogy jó lenne kiszakadni, felnőtt társaságba menni, és meg is szervezné, hogy szabaddá tegye magát. Az anyák éppen annyira különböznek egymástól, mint a nem anyák, ezt, bármilyen magától értetődőnek is hangzik, sokan elfelejtik. Ennek megfelelően egyesek spontánabbak, mások kevésbé, van, akivel úgy könnyebb találkozni, ha belesimul az ember a napi rutinjába, például elkíséri a játszótérre, míg a másik anya számára a barátnőzés éppen a szülői teendőkből való kiszakadást jelenti, és örül, ha gyermekmentesen kávézhat egyet valakivel. Jó nyílttá tenni az igényeket!
Nem ritka, hogy az addig jól kommunikáló barátok a gyermek születése után elkezdenek tapintatoskodni egymással. Az egyik nem ajánlkozik, hogy meglátogassa a babásokat, mert nem akar zavarni, a másik nem hívja a babátlant, mert azt gondolja, ha kedve lett volna jönni, már biztos jelezte volna. Az őszinteségre az első perctől szükség van, mert van, aki megsértődik, ha már a kórházban nem látogatja meg minden fontos személy, míg a másik a kezdeti időszakban csak a párjával és a gyerekkel szeretne lenni.
Csak a babáról lehet majd beszélni vele
Sokan megélték már, hogy olyan társaságba csöppentek, ahol a többség kisgyerekes volt, de ők nem. A közös téma adott volt, így, noha sok egyéb témáról is lehetett volna beszélni, mégis megragadt a társalgás a várandós, szülős, gyermeknevelős élmények megosztásánál. Kellemetlen tud lenni ez egy idő után a „klubba” nem tartozó számára, akit ilyen mélységben biztos nem izgat a téma. De könnyen lehet, hogy a jelen lévő szülőket sem, csak ez olyasmi helyzet, mint mikor kiderül, hogy a másiknak is ugyanaz a szakmája, szülőfaluja, kedvenc festője, és talán nem is szerettünk volna a szakmánkról, szülőfalunkról, kedvenc festőnkről beszélgetni, adja magát a közös téma, és a legegyszerűbb, ha arról kérdezgetjük a másikat.
De valójában nem igaz, hogy a szülőket csak a gyerekük érdekli! Ám gyakran bekerülnek egy spirálba, ami egy kicsit mindkét félen múlik. Van olyan, hogy már maga a szülő beszélne másról, de úgyis mindenki azt kérdezi, hogy van a kicsi, alszik-e, eszik-e, stb. Azért is, mert érdekli, és persze azért is, mert illik. Valószínűleg sok az olyan, gyermekről szóló beszélgetés, ahol egyik fél sincs igazán bevonódva, de mindkettő úgy hiszi, a másik miatt illik kibeszélni a témát. Egy szó, mint száz, ha az ember barátjának babája van, akkor is mondja el, hogy vele mi van, könnyen lehet, hálás lesz érte a másik.
Csak nekem nincs még gyerekem!
Ez talán a legkényesebb oka a lehetséges ellenérzésnek. Harminc körül hirtelen mindenki elkezd szülni az ember körül, hiszen a barátok általában ugyanabból a korosztályból valók. Az is nyomasztó tud lenni, mikor mindenki házasodik, de még sokkal nehezebb, ha mindenki szül. Legfőképp, ha a szóban forgó barát is örülne már a babának, csak még nem úgy alakult az élete.
De akkor is megbolygathatja az embert, ha szándékosan nincs gyermeke, mert később szeretne, vagy egyáltalán nem. Egyrészt felbukkanhat a kisördög, hogyha mindenki másképp csinálja, nem lehet-e, hogy mégis megbánja később a döntését, illetve ha egész más életmódot választott, érezheti úgy az ember, hogy ez egyfajta fal, akadály innentől kezdve a barát és közte. Hiszen nagyrészt a hasonló értékek mentén választunk barátot, és ha az egyik például a maga továbbképzésére helyezi a hangsúlyt, a másik számára pedig a csemete körül forog az élet, hihetik, hogy ez távolodást jelent egymástól. Rosszabb esetben tarthat tőle az ember, hogy a másik lenézi őt, mert „csak” ezt csinálja. Csak babázik, vagy csak tanul, vagy csak dolgozik, satöbbi.
Ha ezeknek a gondolatoknak a mélyére nézünk, akkor persze saját kételyeinket találjuk, a másik ember helyzete csak felerősíti az amúgy is meglévő hangokat. Aki igazán békében van a saját választásával, azt is könnyebben hiszi el, hogy a barátja megérti, ő miért úgy él, ahogy. Összességében tehát nem érdemes előre megijedni a hír hallatán. A jó barátságok túlélik a baba születését, még ha rövid időre takaréklángra is válthatnak.
Cziglán Karolina, pszichológus
