A gyereknevelés kérdései pillanatok alatt nagyobb vitákat szülnek, mint a politika és a vallások együtt. Miért megyünk egymás torkának, mi, anyák?
Érdekes, senki sem számol be arról, hogy sértődések, konfliktusok forrása lenne, hogy a családban vagy baráti körben kinek-kinek eltér az ízlése öltözködés terén, vagy hogy milyen lakberendezési stílust kedvel, későn vagy korán kel, híve-e a rendszeres testmozgásnak, mi érdekli jobban, a fizika vagy a képzőművészet.
Mikor azonban a gyermeknevelés terén merülnek fel nézetkülönbségek, rögtön érzékeny területen találjuk magunkat. Olyan terepen, ahol könnyen sérül az önbizalom, érintődik az önérzet. Vannak témák, amik felvetése pillanatok alatt nagyobb hullámokat vernek, mintha politikáról vagy hitbéli kérdésről lenne szó.
Szabad-e, jó-e nyilvánosan szoptatni; jó-e az otthonszülés; ki a jó szülő, aki nagyon intim kapcsolatban van a gyermekkel (például együtt alszanak), vagy aki határozottan tartja a határokat; egyáltalán, szemben áll-e ez a kettő. Szinte mindenkinek van álláspontja ezekről, és vehemensen ki is áll mellette.
És persze, noha tudjuk, nem verseny a gyermeknevelés, azért jól esik, ha ott van a társaságban Pistike is, aki annyi idős, mint a mi Danink, és ő még nem állt fel, noha a mienk igen, vagy még nem köszön, mikor a mienk igen. Vagy már nem szopik, noha a mienk még igen, és erre büszkék vagyunk, vagy épp ellenkezőleg, kicsit ciki, hogy még szopik, noha a mienk már nem, és erre vagyunk büszkék.
Mintha csak az egyik változat lehetne jó, vagy legalábbis okvetlenül jobb. És mintha húsbavágó volna, hogy a mienk-e az. Holott az, hogy mi milyen szülők vagyunk, szigorúak-e, sokáig szoptatósak, együttalvósak-e, és a többi, az együttes terméke több tényezőnek, amik nem is mind rajtunk múlnak.
Együttes terméke az adott korban leginkább elfogadott, és számunkra legszimpatikusabb nevelési elméleteknek, annak, hogy mi passzol a személyiségünkhöz, nem beszélve arról, milyen az élethelyzet (hiszen ne feledjük, ez is sok mindent eldönt), és nem utolsó sorban, milyen a gyerek, hiszen ugyanabból a szülőből ugyanabban az élethelyzetben másmilyen gyermek másfajta nevelési stílust vált ki.
A gond csak az, hogy sok a kéne, vagy legalábbis illene a gyermeknevelés körül. Ezek a felszólítások elsősorban a szülők fejében dörömbölnek. És bár ügyelek arra, hogy ne csak anyákról, hanem szülőkről, illetve anyákról és apákról beszéljek a nevelés kapcsán, most mégis inkább az anyákról van szó. Mert úgy tűnik, a gyerekkérdést a társadalom továbbra is hozzájuk köti, és számukra sokkal húsbavágóbb, az énképük központját érinti, hogy milyen visszajelzéseket kapnak szülőségükre.
Nem babra megy a játék: komoly bűntudatot és szorongást tud okozni, ha azt tapasztalja egy anya, hogy mást diktál a lelke, a jóérzése, mint a társadalmi elvárások. Önkritikusnak kell lenni: mi pszichológusok sem mindig javítunk a helyzeten.
Mert bár jó dolog, hogy a pszichológia kutatja azt is, mi jó, mi egészséges a gyermeknevelés terén, gondolkozik róla, véleményt alkot, azért ahogy más tudományokban is felülírják az újabb eredmények a régieket, úgy a lélektan területén is sejthetjük, nem jöttünk még rá mindenre, és lehet, hogy amit ma igaznak hiszünk, arról mást fogunk gondolni húsz év múlva.
Így van ez minden területen, például a táplálkozástudományban nemrég még a margarint favorizálták a vajjal szemben, ma fordítva. És megfordulhat újra, ha új ismeretek birtokába kerülünk. A pszichológiára is igaz, hogy figyeljük érdeklődéssel, de ne szentírásként tekintsük! Ez a gyakorlatban azt jelenti: ha a szülő intuíciója, legmélyebb jóérzése, lelkiismerete mást mond, kövesse azt! Mert lehet, hogy még csak nem is téved az elmélet, de az ő gyermekének, az ő élethelyzetükben mégis más lesz a legjobb, mint a többségnek.
Ezer példát hozhatnánk. Ma sokat hangsúlyozzák a szoptatás fontosságát (ha már úgyis lélekről és táplálkozásról beszéltünk), és ez jogos is. De sose felejtsük el, hogy a mondatot, mely így kezdődik: „Jó a gyermeket sokáig szoptatni” érdemes kiegészíteni mindenkinek a saját folytatásával, ami már az ő személyiségéről, igényeiről, vágyairól szól. Amiben benne van, hogy ő szeret-e szoptatni (egyáltalán nem mindegy!), hogy úgy érzi-e esetleg, hogy megkötözi őt, ha csak ő képes táplálni a csecsemőt, és jobban esne-e neki, ha elszabadulhatna néhány órára otthonról, s ebben segít neki a tápszer.
Vagy például azzal kapcsolatban is lehet tanácsot adni, hogy hagyjuk-e vagy ne hagyjuk a gyermeket sírni, de ha a szülő azt érzi, nem bírja tovább, muszáj egy kicsit aludnia, akkor neki nem segítség, hogy tilos sírni hagyni, és ha megszakad a szíve, akkor nem segítség, hogy hagyni kéne.
Ugyanakkor mégis érdemes beszélni a gyermeknevelésről, hiszen az a jó tapasztalata is megvan sokaknak, hogy magyarázatot, ötletet találtak beszélgetésben, vagy gyermeklélektanról szóló könyvben, hogy gondolatébresztő volt számukra, és ettől jobb szülővé váltak. Vagy egyszerűen csak jól esett, hogy igazolást találtak arra, amit amúgy is pont úgy éreztek, ahogy le volt írva.
Ami fontos, hogy ne elvárásként, pláne parancsként tekintsünk arra, amit akár a könyvek mondanak, akár az ismerősök kért vagy kéretlen tanácsai, hanem inspirációként, ötletként, amiről végül a szülő dönti el, számára hiteles-e. Egy biztos, amiről merem ígérni, nem fogja megcáfolni a jövő pszichológiája sem: a gyerek számára a legnagyobb kincs a nyugodt, magabiztos szülő, aki élvezi szerepét. Ehhez pedig az az út, ha úgy csinálja, ahogy neki jól esik.
