Az utóbbi években rendszeres olvasója vagyok az anyasággal kapcsolatos cikkeknek, írásoknak. A saját környezetemben sokszor tapasztalom az otthonülő és a dolgozó anyák közti ellentétet, az egymáson való ironizálást, egymás tevékenységének becsmérlését. Az a tény, hogy ezt az ellentétet az anyasággal kapcsolatos írások is szítják, arra ösztönzött, hogy reagáljak.
A nők jelentős része azért dönt a munka mellett, és adja bölcsődébe gyermekét, mert vagy egyedülálló szülő, vagy pótolhatatlan szerepet játszik a család mindennapi megélhetésének biztosításában. Ezek az anyukák kemény harcot vívnak több fronton is, az életük folyamatos mérlegelésben telik, annak eldöntésében, hogy mi minek mehet a rovására, és minek nem. Becsülnünk és tisztelnünk kell őket.
Van az anyáknak egy másik csoportja: azok, akik a bölcsődei nevelést azért választják, mert úgy döntenek, nem adják fel karrierjüket, illetve szükségük van a változatosságra ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak legyenek. El kell fogadnunk az ő döntésüket is.
Fontos azonban, hogy ezek az anyák ne kergessenek illúziókat amikor úgy határoznak, ezt az utat választják. Mondjuk ki: nincs olyan, hogy bölcsődeérett gyerek! A gyerekek nagyon nagy részét az első életévekben keményen megviseli az anya hiánya.
Egy-kétszer már hallottam dolgozó anyukáktól, hogy nekik négy-hat órában kell teljesíteniük azt, amit az otthon lévő anyukáknak tizenkettőben. Ez egyszerűen lehetetlen. Nincs egyetlen olyan hétköznapi tevékenység sem, amelyet odaadással végezve napi négy-hat órában ugyanoda jutunk, mintha napi tizenkét órában végeznénk. Akkor miért pont az anyaság lenne ilyen? Hiszen ez az egyik legkomolyabb és legösszetettebb feladat egy nő számára.
Persze ilyenkor jön az érv, hogy a karriert választó anyukák ebben a négy-hat órában sokkal intenzívebben vannak a gyerekkel. Nem valószínű. Hiszen ugyanez a négy-hat óra jut a vásárlásra, takarításra, esetleg főzésre, férjre, emellett ott vannak a munkahelyi problémák, esetleg a hazahozott munka. Nincs nagyobb intenzitás.
Ha a karrier és a nagyobb változatosság mellett döntünk, tegyük. De döntésünk előtt számoljunk le a tévhitekkel, és számoljunk le azokkal az illúziókkal, amelyek döntésünket megkönnyítik.
Ami meg az otthonülő anyukákat illeti, el kell fogadnunk (biztos ez?), hogy bár tevékenységünk társadalmilag ugyanannyira értékes, mint a dolgozó anyukáké, a társadalmi elismerés sokkal kisebb.
Mindennapi tevékenységeink nem látványosak, gyermekeink ugyanúgy felnőnek, az ételek, amiket főzünk elfogynak, és a rend, amiért dolgozunk, gyakran pillanatok alatt rendetlenséggé válik. Mégis azt gondolom, hogy gyermekeinknek előnye származik abból, hogy első életéveinkben folyamatosan velük vagyunk. Lehet, hogy sosem jövünk rá, hogy miben áll ez a előny, elképzelhető, hogy az ok-okozati összefüggéseket sosem fogjuk meglátni. De ha a munkánk csak annyiban fog megtérülni, hogy gyermekeink felnőve mélyen/mélyebben élik meg a saját szülői mivoltukat, már akkor megérte.
Persze nyitottnak kell lennünk a minket érő, sokszor jogos, olykor jogtalan kritikákra. Figyeljünk arra, hogy társadalmi megítélésünk miatti kisebbrendűségi érzésünket ne anyaságunk túlhangsúlyozásával, valamilyenfajta felsőbbrendűség-érzet sugalmazásával igyekezzünk kompenzálni. Választottunk, tegyük a dolgunkat és kész!
Egy dologra azonban figyelnünk kell nekünk, anyukáknak. Az anyaság bármelyik útját választjuk is, ne forduljunk egymás ellen. A dolgozó anyukák kényszerhelyzetükkel/választásukkal kapcsolatos frusztrációi merőben mások, mint az otthonülő anyukák választásukkal kapcsolatos frusztrációi, de ha egymás ellen fordulunk, egymást gúnyoljuk, vagy nevetségessé tesszük, akkor az anyaság tekintélyét romboljuk még tovább.
Kasnya-Kiss Dalma, pszichológus, Sopron
