Ha apa utálja anyát, törvényszerű, hogy a gyerek is gyűlölje? Úgy látszik, igen.
Ezúttal egy olyan történetet találtunk, ami bemutatja, hogyan állíthatja az anya ellen elkövetett apai agresszió maga mellé a gyereket úgy, hogy a végén már a gyerek is azt akarja, hogy az anyja költözzön el otthonról. Sorozatunkban a neves magyar gyerekpszichológushoz, Ranschburg Jenőhöz nyúlunk vissza útmutatásért.
Előző téma: Megígértem, hogy megütöm, meg is tettem: Lehet józanul, nevelő szándékkal gyereket ütni?
Labilis idegzetű, depresszióra hajlamos férj, türelmetlen feleség, és egy rossz kapcsolat, ahol az állandó megalázások a gyerek szeme láttára történnek. A nő nem érti miért célpontja egyszerre férje és gyereke támadásának.
Pedig a válasz talán csak a gyerek mintakövető magatartásában keresendő. És hogy mi a minta? Hát az apa, anyuka ellen érzett gyűlölete. Dr. Ranscburg Jenőt kérdezte tavaly ilyenkor ez az anyuka:
Ranschburg.hu
Ranschburg Jenő pszichológushoz, a róla elnevezett weboldalon mintegy 600 kérdés érkezett gyerekneveléssel, lelki problémákkal kapcsolatban. Ranschburg Tanár úr tragikus halála után arra gondoltak, hogy a nevét viselő oldalt megtartják, ahol a különböző témában érkező kérdéseket és a válaszokat mindenki számára elérhetővé tették. Innen szemezgettünk.
Miért én vagyok a célpont?
"Tisztelt Doktor Úr!
Nagy szomorúságot okoz, hogy 5 éves kisfiam egyre jobban eltávolodik tőlem érzelmileg. Gyakran mondja, hogy nem szeret, menjek el innen. Ha az édesapja itthon van, ami elég gyakori, mert rokkantnyugdíjas-rám sem hederít. Sajnos feszültségekkel, veszekedésekkel teli házasságban élünk. Mindegyikünk sok időt tölt a gyerekkel. Édesapja játszik vele, elviszi a közeli gyorsétterembe, ha nem hajlandó megenni az ebédet stb. A kényelmetlen feladatok, pl. reggeli ébresztés, tiltás hozzám tartoznak. Férjem rendkívül domináns, agresszív ember, aki nem riad vissza a tettlegességtől sem, egyedül a gyerek képes levenni a lábáról.
Az állandó megalázások jórészt a kisfiunk szeme láttára történnek. Nem várok egy kisgyerektől segítséget, csak nem értem, hogy állhat az apja mellé. Sokszor bénultan állok és nézem, ahogy a gyerek szidalmaz, vagy megrúg.
A gyerek az óvodában példás viselkedésű, itthon minden az ellenkezője: szófogadatlan, verekszik. Elismerem, hogy a munkából hazatérve gyakran türelmetlen vagyok vele. Értem a kavargást a kis lelkében, de miért én vagyok a célpont?
A párkapcsolat javulásában nem sok reményt látok. Kilépnék belőle, de félek, hogy elveszítem a gyereket. Hozzátartozóim sajnos nem élnek már, igazából senkire sem számíthatok. Férjem labilis idegzetű, depresszióra hajlamos- én vagyok a harmadik felesége. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a diplomám sem védett meg ettől a sok évvel ezelőtti lépéstől...)
Mit tehetnék, hogy a gyerekkel javuljon a kapcsolatom? Nem vehetem fel a versenyt az apjával...
Köszönettel."
... és amit a doktorúr válaszolt
"Kedves Levélíró!
Mint írja, az apának is Ön a célpontja, miért csodálkozik, hogy az apával éppen azonosulni készülő fiúgyerek – mint az összes fiú az ő korában – ott és úgy találja meg az indulatok levezetésének célpontját, ahol és ahogyan ezt édesapja viselkedésében tapasztalja.
Valóban nem érti, hogyan állhat egy kisfiú az apja mellé? Hiszen ez a gyerek még nem tudja, mi a helyes és mi a helytelen, és azt sem: más családokban történnek-e hasonló események. Utánozza az apját, és természetesnek tartja, hogy az anyákkal és a feleségekkel „így kell bánni”. Nemcsak az Ön érdeke, hanem a gyereké is, hogy férje uralkodjék magán, és emberként bánjon asszonyával. Minden pszichológiai adat azt mutatja – és ennek jelei már az Ön családjában is felismerhetők – hogy a gyerek nemcsak akkor sérül, ha őt bántalmazzák a szülők, de akkor is, ha apja a szeme láttára bántalmazza és megalázza édesanyját.
Nagyon nagy szeretettel és sok-sok aggodalommal kérdezem: biztos abban, hogy ezt az áldatlan állapotot tűrnie kell? Annak alapján, amit levelében olvasok, lehetetlennek tartom, hogy elveszítse kisfiát, ha a sarkára áll."
Ranschburg Jenő könyvei megtalálhatóak a Bookline-on.
