Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor egy kismama sportol, azonnal akar és mindent: fogyást, szépséget, egészséget. De nem véletlenül mondják, hogy a szépségért meg kell szenvedni.
Akkor semmiképpen sem, ha az ember éppen harminc kilónyi babahájtól igyekszik szabadulni.
A nagyobb lendületet tipikusan a karácsonyi evészet után az újév elején vagy a bikiniszezont becélozva kora tavasszal szoktuk kapni. Ezekben az időszakokban minden nőknek szóló újság, portál központi témája a súlyfeleslegtől való megszabadulás, vagy éppen a feszes popsihoz és a lapos hashoz ígérnek tuti tippeket. Jó inspiráció lehet, de nem ezen múlik.
Lelkesedésre mindenképpen szükség van, de arra nagyon kell vigyázni, hogy nehogy elvessük a sulykot. Célszerű alapozni, felkészülni, mert aki nem szokott hozzá a terheléshez, akár pórul is járhat, mint én.
Mindig is vékony voltam, de a húszas éveim végefelé szembesültem először azzal, hogy téliesítenem kell a ruhatáram, ugyanis a hideg beálltával rendre egy-két számot híztam, szinte kizárólag fenékre és combra. Ez a pár kiló nem volt akkora tragédia, elfért rajtam, de a szülés után megváltozott minden. Olyan vastag voltam, hogy ezek a téli nadrágjaim is elérhetetlenül kicsinek tűntek, még úgy is, hogy az étkezési szokások megváltozatásával az első fél évben lassan, de biztosan egyre kevesebbet mutatott a mérleg.
Tél lett
Komolyan elkezdtem aggódni, féltettem nagyon a leadott kilóimat. És bár november volt,
kitaláltam, hogy futni kezdek. Korábban hidegben sosem jutott volna eszembe ilyesmi. A
férjemnek viszont volt egy igazi téli futónadrágja, ami most éppen kapóra jött, mondjuk
úgy, most az egyszer jól jött a hasonló méretünk. Abban bíztam, hogy mire már nem kell
hordanom, mert megjön a jó idő, éppen leesik majd rólam. Beöltöztem, nagyon profin néztem ki, ez kifejezetten erőt adott. Meg az is, hogy mások majd azt gondolják, azt a mindenit, micsoda csaj, hogy még ilyen hidegben is fut...
Én az a típus vagyok, aki ha a fejébe vesz valamit, teljes gőzzel csinálja: küzdök, szenvedek, feszegetem a határaimat, mert akkor érzem csak, hogy lesz eredménye. Ez jó, ha jól bánik vele az ember, de a fanatizmus miatt könnyű amatőr hibákba belefutni. (Belefutni, értitek?!) :) Elsőre 40 percet írtam elő, és ahogy azt kell, meg is csináltam, nem álltam meg egyszer sem. Pedig majd belehaltam, szinte beájultam az ajtón. A férjem meg jól le is szúrt ezért.
Elég könnyen beláttam, hogy nem szabad siettetni a dolgot, így hát szép komótos fél órás
kocogásra álltam át. Már sokkal jobb volt, de a jobb csípőcsontomnál bele-bele hasított
egy erős nyilalló érzés, mintha becsípődött volna valami ideg. Ez a negyedik futásnál már
olyan durva volt, hogy csupán 50 métert bírtam, haza kellett bicegnem. Iszonyatosan fájt
egy ponton, amihez ha valami hozzáért, olyan volt, mintha kést mártottak volna belém.
Fórumozás, háziorvos, röntgen, ortopédia. Már az is felmerült, hogy a szülés miatt
eldeformálódott a csípőcsontom, és majd sosem lesz szabad sportolnom. Ezt a háziorvos
mondta. A röntgen negatív volt, az ortopéd orvos szintén. Eléggé komolytalan fiatal srác
volt, aki csak annyit mondott az alapján, amit elmeséltem, hogy lehet, hogy túl feszes a
fenékizmom, és ez okozza a feszülést a csípőmnél. Mindezt úgy állapította meg, hogy
nagykabátban voltam. Mit mondott volna, ha látja a sonkáimat és a nagy fenekem? A lelke mélyén tudtam, bántam is, hogy nem lett volna szabad ilyen intenzíven kezdeni.
El voltam keseredve, nincs gyógyír. Hetekig nem tudtam semmit csinálni, még tornázni sem. Pedig nem vagyok egy sportmegszállott, az biztos. De ha a fejembe veszem, hogy mozgással fogok fogyni... Aztán, nem bírtam magammal, elővettem egy DVD-t, amit egyszer régen kaptam, s még sosem néztem meg. Találtam rajta két 15 perces kardio edzést, egyszerű szobai ugra-bugra, gondoltam. Betettem, és láss csodát, az akkori edzettlenségemhez képest igenis izzasztó, helybenfutós, kitöréses, ugrálós gyakorlatokkal volt teli. Alig bírtam végigcsinálni.
Pár nap múlva már ismételtem a negyed órákat, volt, hogy egy órát is csináltam. És nem fájt, csak az elején. Elmúlt a fájdalom, nem tudom, hogyan, s miért. Érdekes, hogy mikor ez történt, pont akkor bejelentkezett egy futó az egyik fórumon, hogy neki ugyanez volt a problémája, s azt mesélte, hogy nem érdekelte az orvos tiltása, mégis elment futni. Az első negyedórában nagyon fájt neki, de utána elmúlt és azóta sem vészes. Nos, velem is ez történt: a terhelés mégis csak orvosolta a hibát, ami teljesen azóta sem tűnt el, de elhanyagolható.
Amikor már kinőttem a DVD-t, és simán ment a 40-60 perc is, elérkezettnek láttam
az időt, hogy komolyabban folytassam a mozgást. Karácsonyra fitnessbérletet kértem,
spinningre és futni, kardiózni kezdtem.
Mielőtt még azt mondaná valaki, hogy könnyű annak, aki sportolt már korábban, szólok,
ez nálam nem igaz. Nekem csak az általános iskolában volt igazi sportos múltam, akkor
is inkább alsóban, még 14 kilométeres futóversenyen is voltam. Ma sem értem, olyan kis
koromban hogyan voltam erre képes, most nem vagyok benne biztos, hogy sikerülne. De
azóta eltelt vagy 20-25 év, és én inkább a tesióráról ellógó típus voltam. Az egyetemi évek meg kifejezetten károsak (bulizós, cigizős, alig alvós) és sportmentesek voltak.
Néha elkap a hév, akkor képes vagyok ugyanúgy, mint egy igazi sportfanatikus edzeni, élni, de aztán talán beleunok, és kicsit hanyagolom. Aztán pár hónap, és megint jön a lelkesedés. Nagyon irigylem azokat, akik képesek rendszeresen, mindig ugyanarra az edzésre, órára eljárni éveken át, én max. egy-két bérletnyit bírok ki a legjobb oktatóval is. Nehéz eset vagyok, de azt hiszem a gondosan, rafináltan kijelölt cél megválasztása meg tudja hozni az eredményt.
Nálam bevált.
