Másodszorra sem időm, sem energiám nem volt olyan komolyan venni magam, és mivel kevésbé stresszeltem rá magam a gyereknevelésre, jobban is sikerült.
Mint a legtöbb gyerek, Bence és Laura is odáig vannak az állatokért. Kedvenc helyünk ennélfogva naná, hogy az Állatkert. De ebben sem egyforma a két gyerek: Bence a játszóteret szereti, Laura a simogatnivalót.
(Előző rész: séta és alvás. Nem feltétlen együtt járó fogalmak)
Bizonyára az is számít, hogy Bencét hm, kiskorában óvtam mindentől, még anyuék kutyájától is, és amint hozzáért, mentünk kezet mosni. Laura most boldogan dögönyözi a kutyát és együtt fekszenek a kosarában, Laura játékokat ad a kutya szájába, a kutya meg hálásan dörmög a bajsza alatt.
Mondjuk ez nem volt tudatos döntés. Valahogy a második alkalommal sem időm, sem energiám nem volt olyan komolyan venni magam, és mivel emiatt kevésbé stresszeltem rá magam a gyereknevelésre, úgy tűnik, jobban is sikerült. (Mondjuk Laura még csak másfél, tehát lehet, nem kéne még hosszú távú következtetéseket vonni.) De az állatokkal kapcsolatban biztosan igaz. Laura igazi kis természeti lény: minden állatért odavan, legyen az kiskutya ("Laura, mit mond a kutya? – Vava!"), cica ("Laura, mit mond a cica? – Vava!"), madár, teknős vagy éppen tigrispiton. Ehhez képest Bence ugyan néha megsimogatja a kutyát, megnézi a madarakat az ablakban, nagyon nem kötik le. Valószínűleg azért, mert nincs rajtuk kerék – mert ha lenne, feltehetőleg sokkal nagyobb lenne az érdeklődés.
De vissza az állatkerthez.
Mert ott mindig jó. Még akkor is, ha hideg van és fel van túrva minden, és babakocsival utálok körbe menni, mert tele van előre jelöletlen zsákutcával, ahonnan a zárás előtti öt percben próbálok meg futva távozni. Mert a gyerekek ugye még alszanak délben, tehát ha kimegyünk az állatkertbe, legfeljebb másfél óránk van körülnézni. Ősztől ugyanis - szerintem - túl korán zár a park.
A legnagyobb szerelem persze a fókák medencéje. Mindkét gyerek vízmániás, alig tudom visszafogni őket a fókabemutató alatt, hogy be ne menjenek a medencébe. Bence most amúgy is a tapasztalva tanulós korszakát éli, és hozzá akar érni mindenhez, Laura pedig l'art pour l'art menne bárhová, pláne arra, amerre anyja nem engedi.
A fókák után rögtön a tigrisek jönnek, ha késő délután megy az ember, van esélye, hogy futkározni lássa mind a három tigriskölyköt - az egyik a múltkor a rácson keresztül le is vadászta Bencét, játékosan, de megvolt a NatGeóból ismert hátracsapott fül és kimeredt szemek. Persze ez sem foglalta le Bencét 3 és fél percnél tovább, már húzott is tovább a játszótér felé. Laura viszont megkövülten bámulta a csíkos családot, és hevesen tiltakozott amikor indulásra próbáltam bírni.
A kültéri majomsimogatóba valahogy egészen a legutóbbi alkalomig nem sikerült eljutnunk – soha nem volt rá érkezésünk. A múltkor viszont bementünk, és a gyerekek imádták. A makik is, ez mondjuk meglepő voilt, tekintve, hogy Laurának nem véletlenül minigodzilla a beceneve. Persze most, hogy hidegebb van mint két hete, már nem engedik ki a majmokat, de mi biztos, hogy visszajövünk, amint lehet.
Ésmég
Az állatkertet nem ússza meg az ember kürtőskalácsért könyörgő gyerek nélkül, én legalábbis rendszeresen belefutok ebbe a dilemmába, és rendszeresen veszítek is. A játszótérről való távozást is megelőzi némi professzionális tárgyalástechnikai tréning, melynek kapcsán újra és újra úgy érzem, új diplomára van szükségem, lehetőleg még a zárás előtt.
Az sajnos nincs benne az árban.
