Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha nem akarod, hogy hisztizzen a gyerek, rendelj oda minden egyes szájgörbüléshez lovat, kutyát, vagy másik babát. Tuti kimaradsz a hisztibuliból.
Pár hónappal ezelőtt kérdezték tőlem, szokott-e hisztizni a gyerek. Én meg csak néztem nagy bociszemekkel. Hisztizni? Az én lányom? Soha!
Mostanában már nem kérdezett senki (erről legalábbis), pedig lenne miről mesélni. Mert Kicsi Lány bizony feszegeti a határokat. S ha nem kapja meg, amit akar, először legörbül a szája, aztán bánatos hüppögésbe kezd. Eleinte megszakadt a szívem és gondoltam, gyorsan odaadom, amit szeretne, hagyom, hogy most az egyszer kipróbálja, kipakolja, kissé megrongálja a dolgokat.
Aztán persze rájöttem, hogy amit egyszer lehet, azt mindig lehet.
Ha a múltkor kidobálhatta a DVD-ket a szekrényből, akkor most is megteheti, nem? S végül is igaza van. Így győzött bennem a tudatosság és a nem nemet jelent. A kisasszony meg a nem hallatán azonnal görbíti a száját, majd bánatos panaszkodásba kezd. A legszebb, hogy nemcsak akkor, ha erélyesebben rászólok, hogy nem szabad, hanem akkor is, ha mondat közben hangzik el a tiltószó. Például ha azt mondom kedvesen, ne húzd el a kezed, mert gyorsabban haladunk az öltözködéssel, ha segítesz. Vagy például ,,én nem támaszkodnék az újságtartóra, mert fel fog borulni". A hatás nem marad el akkor sem, ha a férjjel beszélgetek és a mondatban szerepel a tiltószó.
Máshol biztos verték
Ha más mesélte volna, biztos lennék benne, hogy Kicsi Lányt nagyon megverték, vagy megütötték, ha a tiltás ellenére rosszat csinált. Pedig még a kezére sem csaptam soha, a fenekére meg főleg nem. Luca egyéves és most egyszerűen nem bírja elviselni, ha valamit nem szabad. Szegény még nem tudja, hogy az élet tele van ültetve tilalomfákkal, amiket bizony tiszteletben kell tartani. Ezt még a virágokkal kapcsolatban sem tudom megértetni vele, képes őket megkopasztani egy perc alatt.
A hisztizést még nem fejlesztette tökélyre, még nem tartunk az utcán földön fetrengős balhéknál, de azt már nagyon jól kidolgozta, hogyan kell hátravetnie magát. A legtöbbször szerencsére olyankor csinálja, amikor mögötte állok vagy ülök a földön (ez nálam teljesen természetes volt már Kicsi Lány születése előtt is). Múltkor azonban akkor csapta hátra magát, amikor nem voltam ott. Nagyot koppant, a szó szoros és átmeneti értelmében is. Nem baj, majd kinövi ezt is, ahogyan azt is, hogy feszegeti magát a babakocsiban. Hogy mi baja van? Ki akar szállni, De persze nem sétálni vágyik, mert abban még benne lennék, hanem azt várja el, hogy cipeljem. Mert egyszer-kétszer megcsináltam. És ha akkor megtettem, akkor most is kutya kötelességem. Egy kis keksszel, répával, almával el lehet azonban űzni a hisztimanókat.
Az más kérdés, hogy mennyire szerencsés a gyereket arra szoktatni, hogy unalmában egyen.
Mert neki bizony érdektelen a séta, ha nem jönnek szembe emberek, ha nem sétáltatnak kutyát, vagy érkezik egy másik gyerek. Múltkor utcákon át követtünk egy lovat, mint látványosságot. A lovas szerintem meg volt róla győződve, hogy gyereket tologató anyukának álcázott APEH-ellenőr vagyok (az adóhatóság emberei mostanában nagyon kreatívan ellenőrzik a számlaadást, múltkor enyhén ittas, lánybúcsún részt vevő nőknek adták ki magukat), állatvédő vagy minimum önkormányzati dolgozó, aki arra kíváncsi, hogy tartják az állatot. Igaz, erre a végén valóban kíváncsi lettem, mert egy olyan házba tértek be a pacival, ahol még tyúkot sem lehetne tartani, nemhogy lovat, de mindegy. A lényeg, hogy Kicsi Lány sikongatott örömében, hogy lovat láthat.
De minden hisztihez nem rendelhetek oda egy lovat, kutyát vagy gyereket, hogy elterelje a figyelmét. Így jobb híján szó nélkül kivárom, amíg megnyugszik. Hogy az utcán mit teszek majd? Fogalmam sincs. Az egyik ismerősöm ilyen esetekben lazán átlépte és otthagyta a gyereket, egyedül az úttesten nyalábolta fel és vitte arrébb, nehogy elüssék. A gyerek persze nem hülye és ment utána, aztán kellő figyelem hiányában idővel felhagyott a bömböléssel. Más azt mondta arrébb kell vinni a csemetét és egy csendes helyen meg kell tépni. Én azt hiszem az átlépős típus leszek. Aztán majd látjuk...
Az biztos, hogy azzal nyugtatom majd magam, hogy a hiszti életkori sajátosság (aztán van, aki nem tud kinőni belőle), a gyerek így vezeti le a feszültségét, mert csalódott, mert nem kapott meg valamit. Ez egyfajta lelki kisülés. S ezt különböző fizikai tünet kísérhetik, mint a hányás (mert annyira erőlködik a sírástól), lehet, hogy karmolja magát, tépi a haját, beleveri a fejét a falba, az ágyba, van olyan ismerősöm, akinek a kislánya ilyenkor nem vesz levegőt. Ez az egyetlen, amitől frászt kapok a sajátomnál sírás közben, még akkor is, ha tudom, hogy ilyenkor vizet kell locsolni az arcába, hogy kizökkenjen a lelki állapotából. Hiszti közben ugyanis a gyerek nem érzi, hogy fizikailag mi történik vele, nem fáj neki az sem, ha harapja, karmolja magát, olyan, mintha egy más világban lenne. Egy pszichológus azt ajánlotta, próbáljam majd ki, hogy amikor kikattan, mi mi válik be. Van olyan gyerek, akit megnyugtat, ha némán átölelik, van, akit be kell tenni a szobájába lehiggadni, van, akit ott kell hagyni és nem kell vele foglalkozni, van, akinek be kell vizezni az arcát.
A kicsi előbb-utóbb megtanulja kezelni az indulatait, bár ez alatt, mi szülők megőszülünk. Még szerencse, hogy kiváló hajfestékeket lehet kapni.
