Kicsi Lánynál momentán minden sajtban úszik, anya pedig kezdi elveszíteni a türelmét. Pedig az még kelleni fog.
Magnéziumot kellene szednem, mert a mandula már nem elég, ugyanis fogy a türelmem. Márpedig egy anya nem lehet türelmetlen, nem moroghat a gyerekkel, nem förmedhet rá. S bizony megesik, hogy hangosabban szólok, ha a lányom már megint minden ételt pacsmagol az asztalon, ahelyett, hogy a szájába tenné. Mert tízórai és uzsonna közben nem hagyja, hogy etessem. Ő már tízhónapos nagylány, majd ő bepakolja a szájába azt, amit akar. Vagyis a sajtot. Na jó, jöhet némi alma és barack is, de amíg a sajt kitart, addig más nem kell. Én egy ideig angyali türelemmel nézem, hogy minden koszban úszik, aztán elkezd bennem mocorogni a kisördög, a végén meg már a plafonon vagyok. A gyerek érzi, hogy feszült vagyok, ő is az lesz, aminek egyenes következménye a hiszti. Ördögi kör: ha nyafog, még sötétebb a kedvem, ha még sötétebb a kedvem, ő is egyre nyűgösebb.
Múltkor így tartott az altatás másfél órán át: lefeküdt, becsukta a szemét, szopta az ujját, már másodpercekben mértem, hogy mindjárt kiegyenesedhetek, nem kell majdnem a földig hajolnom a rácsokon keresztül, hogy simogathassam a hátát. Mindjárt alszik. De édes. Grrrr! Még ki se nyitja a szemét, felül. Óvatosan visszafektetem, hátsimogatás, ujjszopás, mindjárt alszik. S feláll. Lemegy tíz ilyen kör, szólok az apjának, ő jön. Gyűrött fejjel jön ki, miközben a gyerek üvölt, hogy vagy kétszer azt hitte, elaludt a Kicsi Lány, amikor felkelt. Oké, nemcsak velem csinálja ezt. Jó érzés, nem velem akar kitolni, nem utál.
Két kézzel a bidében
Jó, persze, tudom, nem utál, sőt nagyon is szeret, különben miért követne mindenhova négykézláb? Mondtam már, hogy imádom hallgatni, ahogy a ,,tappancsok" csapódnak a földhöz? A mindenhova követést értsd úgy, hogy mindenhova. Még a ház legkisebb helyiségébe is. S miközben az én fejem vörösödik, ő nyúlkál a bidébe (leszedem, mert szerencsére a WC mellett van kéznyújtásnyira, így elérhető), feláll a kád mellett (néma fohász, hogy ne csússzon el a víztócsában és ne essen hátra), legöngyöli a vécépapírt a gurigáról (még szerencse, hogy többet tartunk mindig a fürdőben, így nekem is jut belőle), kipakolja a szekrényt (megállapítom, hogy rendet kellene rakni, de minek, ha a gyerek úgyis kiszedi óránként. De minden szobában van egy szekrény, amit nyitogathat, ez is az). Mire ezzel elkészül, lassan én is végzek. A sor jobb napokon egy pillanatig sem bosszant, rosszabb pillanataimban nagyon is. S nem is értem magam: ez nem olyan nagy ügy, most mit idegeskedek?
Ennél bosszantóbb gondolat azonban nincs is...
hogy amikor ideges vagyok, azt boncolgatom, hogy miért is húztam fel magam. Gyorsan találok ezer apró indokot, mint például egész nap takarítottam, főztem, mostam, vasaltam. S ahogy ezt felsorolom a férjnek, egészen megsajnálom magamat. S mikor már nem füstölgök, beismerem, senki sem állt mögöttem pisztollyal, hogy mindezt ma, egyszerre, azonnal csináljam meg. De akkor is! Legyenek már hálásak nekem! Hogy azok? Akkor még hálásabbak! Nem, mégsem, az már idegesítene. Most, hogy végiggondoltam, idegbeteg vagyok. Ezen már a magnézium sem segít. De olcsóbb is, jobb is, ha veszek néhány nagy levegőt és megnyugszom. Ez a recept be szokott válni.
