Angelina Jolie, Madonna, Sharon Stone és a többi sztár, akik elfogadottá (vagy éppen divattá) tették az örökbefogadást az Egyesült Államokban. Itthon még sokkal inkább különc, aki örökbe fogad. Pláne, ha más a bőrszíne.
Vajon hogyan működik az örökbefogadás máshol? Könnyebb, nehezebb? Milyen a beilleszkedés? Amerikából hozott példánk szerint ott nem tekintik különcnek azt, aki örökbefogad.
"Örülök, hogy a lányom Amerikában vált szülővé és nem Magyarországon" - mondta egy nagymama ismerősöm. "Nem azért, mert a tengerentúlon lazábbak a nevelési elvek. S nem is azért, mert ott gazdagabb vagy boldogabb az élet, mert ez nem feltétlenül igaz. Inkább azért, mert míg itthon szinte ujjal mutogatnának, de legalábbis megbámulnák a fekete bőrű unokámat, addig ott senkinek nem figyelemfelkeltő, hogy két, fehér bőrű ember néger kislánnyal sétál..."
A történet régen kezdődött, én a végén kapcsolódtam be. Akkor, amikor hírül vettem, hogy Irénkének újabb unokája született, nem is akárhogyan. Irénke lánya és férje sok mindenen végigment, mire idáig eljutott. Inszeminációk és lombikprogramok során, majd felkértek egy béranyát is, aki elvetélt. Végül megkerestek egy ügynökséget, aki intézte az örökbefogadást.
"Magyar szemmel kicsit a gyerekkereskedelemre hasonlít az ügy. Az örökefogadó szülők fizetnek az ügynökségnek és az örökbeadóknak is. Az ügynökségnek a közvetítésért, a szülő nőnek meg a gyermekért. Első ránézésére ez furcsa, de ha jól belegondolunk, itthon is van olyan alapítvány, ahol állítólag gyorsabban szülőkké válnak azok a párok, akik fizetnek az alapítványnak. Ez sem baj, hiszen csak egy százalékokból és szponzorokból nem lehetne anyaotthonokat fenntartani, orvosokat fizetni a szülésért, nem lehetne gyógyszerrel, élelemmel, ruhával, kelengyével ellátni a bajba jutott nőket. De Amerikában megmondják az árat is, így nem kell célzásokat tenni, borítékokat csúsztatni. A lányomék jelentkeztek az egyik ügynökségnél, elmondták a szempontjaikat. Igazából nem sok kitételük volt, csak annyi, hogy egészséges babát szeretnének. Végül egy színesbőrű gyermeket kaptak, az unokámat, aki kimondva-kimondatlanul egy kicsit kedvesebb is a szívemnek, talán mert tudom, honnan jött. Az apuka börtönben volt, miközben anyuka pedig félrelépett és ennek a kalandnak a gyümölcse lett Lily."
Miközben Irénke mesél, mutatja a képeket is. Gyönyörű, mosolygós szemű és arcú kislány néz rám szebbnél-szebb ruhákban. Hol a tengerparton homokozik, hol egy pálmafákkal szegélyezett sétányon biciklizik, hol egy kanapén ugrál.
- No igen, kissé eleven. De nem baj, ha rossz. Az apja svéd, náluk az az elv, hogy a gyereket nem kell, nem szabad fegyelmezni, majd kitapasztalja maga, mit szabad és mit nem. A kislány nagyon okos, csak úgy szívja magába a tudást. Angolul, magyarul, svédül folyékonyan beszél, most spanyol óvodába jár. Ez a szülőanyja kérése volt és a lányomék is egyetértettek vele.
A hosszas beszélgetés során megtudom, a szülőanya – ha nem is napi szinten – de részt vesz a család életében. Mivel elég messze laknak egymástól, így negyedévente néhány napot tölt a családnál. Lily azt hiszi, barát, nem tudja, hogy a nő valójában az anyja.
- Ez egy kicsit aggaszt engem – folytatta Irénke. – Van egy barátnőm, aki a gyámhivatalban dolgozik, szerinte minél korábban el kell mesélni a gyermeknek a történetét. A lányomék viszont abban bíznak, hogy Lily magától is rájön, hiszen neki barna a bőre, fekete a haja, míg a lányom is, a férje is szőke, kék szemű. Azt is mondják, hogy Amerikában nem számít olyan szenzációnak, pletykára okot adó titoknak az örökbefogadás, mint nálunk, ott sokkal természetesebbnek veszik. Én viszont félek. Lily maholnap négyéves lesz, mi van, ha kiborul, amikor rájön az igazságra. Vagy csak túlaggódom?
