Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sorozatunk előző részében Jázmin útját olvashattátok az örökbeadásig, ezúttal pedig azt boncolgatjuk, vajon mit is jelent a másik oldal: a babára várakozóé.
Sorozatunk előző részében Jázmin útját olvashattátok az örökbeadásig, ezúttal pedig azt boncolgatjuk, vajon mit is jelent a másik oldal: a babára várakozóé.
Amikor két évvel ezelőtt megkaptuk a határozatot, gyertyafényes vacsorával ünnepeltünk. Úgy gondoltuk, most már sínen vagyunk, nemsokára családos szülőkké válunk. Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy ez a két év úgy telik el, hogy mire lejár a határozatunk, nem érkezik meg a várva várt gyerek. Pedig úgy telt el. Hosszabbítani egy évre lehet. Most nem volt gyertyafényes vacsora, megelégedtünk egy szelet párizsis kenyérrel is, nem bonyolítottuk túl a dolgot. Viszont most is abban a hitben élünk, hogy az ki van zárva, hogy megint eltelik egy év, mire gyermeket kapunk. Pedig ez is benne van a pakliban.
- Eleinte azt hittem, csak mi vagyunk ilyen szerencsétlenek, csak nálunk nem halad a sor, csak a mi megyénkben nem születnek örökbeadható gyerekek. Még az is felmerült bennem, hogy az ügyintézők bénázzák el a dolgot, de nem hinném, velünk mindig nagyon készségesek - mesélte Réka, akivel egy fórumon barátkoztunk össze. Hasonló cipőben jártunk. - Igaz, vannak olyan blogok, amelyben azt állítják, a kedvenc gyerekek aktája valahogy mindig a sor legaljára csúszik, hiszen a gondozók elsősorban a nehezen kezelhető gyerekeken szeretnének túladni. A kis kedvencek meg maradnak az intézetben, pechükre és a szülők pechére. Azért már háromszor is jött a várva várt telefon. Mind összetört. Az egyikben egy súlyosan beteg kislányt ajánlottak annak ellenére, hogy a határozatunkban egészséges vagy ,,korrigálható" betegségű gyermek szerepelt. Mi itt allergiára, asztmára, szemüvegességre gondoltunk, ehhez képest mást kaptunk. A kislánnyal végül találkoztunk is, hátha. Mondták, hogy kicsit le van maradva a fejlődésben, de erre nem számítottunk. Tíz hónapos létére még nem fordult meg, nem ült, nem tudott kúszni-mászni sem, csak feküdt a hátán. Ez még nem lett volna baj, hiszen úgy gondoltuk, gyógytornával majd javítunk a helyzeten, de a kislány szemében semmi értelem nem csillant. Így inkább lemondtunk róla. A második kiajánlás hasonló traumával ért véget: itt az anyukának volt olyan kezeletlen betegsége, ami súlyos fizikai és értelmi tüneteket okozhatott. Már nem is találkoztunk a kisfiúval. Igaz, mi akartunk volna, szerettük volna kikérni a papírjait, hogy megmutassuk orvosoknak, mi a véleményük, korrigálható-e a betegség, de személyiségi okokra hivatkozva nem engedték. A mai napig sokat jut eszembe az a négyéves srác, ha láthattuk volna egymást, lehet, hogy tudtuk, éreztük volna, hogy minden nehézség ellenére minket egymásnak rendeltek. Harmadszor egy béna kisfiút ajánlottak.
Kimondani a nemet elképzelhetetlenül nehéz. Hiszen mi is döntöttünk két gyermek sorsáról. És nagyon nehéz nem elcsábulni, nem azt mondani, hogy már annyit vártunk, mindegy, hogy ki jön, csak jöjjön, majd lesz valahogy. Nem lesz, mert ha nem tudjuk szívből elfogadni a gyereket, ő sem fogad minket őszintén. S hogy miért ajánlották ki nekünk ezeket a kicsiket? Mert bizonyos számú kiajánlásnak meg kell lennie ahhoz, hogy végül külföldre örökbeadhassák őket.
Amikor elmeséltem a sikertelen kísérleteket egy távoli rokonnak, rám támadt. Órákig hallgattuk, hogy annak oka van, ha egy családhoz nem akar gyermek menni, ezek szerint meg sem érdemeljük, és ha már örökbefogadással akarjuk kicselezni a sorsot, fogadjuk el azt az ajánlatot, amit kínálnak. Ha beteg a gyerek, beteg, a vér szerintinél sem garantálja senki, hogy az makkegészséges lesz.
Ez utóbbiban egyetértek, azt sem ígérheti meg nekem senki, hogy nem üt el egy autó és kényszerülök életem végéig tolószékbe. Mi nem is azt mondtuk, hogy kizárólag újszülött, szőke, kék szemű, 180-as IQ-jú gyereket fogadunk, csak azt, hogy kisebb betegséget tartunk elfogadhatónak. Az örökbefogadás alapja ugyanis az elfogadás, ami nem is annyira egyszerű, főleg abban a társadalomban nem, ahol élünk. Mert manapság az, aki örökbefogad, csodabogár, de nem baj.
Mi mindenesetre várunk. Várunk az igazira, a mi gyermekünkre.
