Az elmúlt hét érdekes programokkal tette színesebbé az életünket. Szinte minden napra akadt valami, amit már reggel óta várhattunk, vagy amivel Gibsont inspirálni lehetett a kötelező napi programokon való részvételre. Akinek volt már dolga egy háromévessel, az tudja, hogy nem könnyű követni hangulatingadozásaikat.
Igazából nem is kedélyállapotukban áll be gyökeres változás percről percre, inkább arról van szó, hogy érdeklődésük egyszerre oly sokmindenfelé irányul, hogy néha maguk sem tudják pontosan mit is szeretnének. Így fordulhatnak elő a következő párbeszédek:
-Nem akarok könyvtárba menni! Forduljunk vissza!
-Előbb megnézzük, mit csinálhatunk ma a könyvtárban. Meglátogatjuk az óvónéniket, meg a barátaidat és már megyünk is haza.
-De én nem akarok hazamenni!
-Rendben, akkor bemegyünk a könyvtárba, olvasunk picit... akár haza is vihetünk egy könyvet. Melyiket szeretnéd?
-Menjünk olvasni!
Örömmel nyugtázom, hogy kedvet kapott mégis a napi programhoz, és lépteimet gyorsítva tolom a babakocsit a hóval övezett járdán, néhol bokáim épségét veszélyeztetve a jeges úton, hogy még mielőtt Gibson lelkesedése elenyész, már a könyvtár megnyugtató falai vegyenek minket körül. Aggodalmam nem ok nélküli. Pár méter után a macifüles, piros sapka ismét mozgolódni kezd:
-A parkba akarok menni! Ásni akarok a markolóval.
Na tessék, eddig tartott! Még mindig visszavan jó pár méter a könyvtárig, csak addig tartana ki! Ha már bent vagyunk, a környezet magával ragadja, és el is felejti mit szeretett volna előtte egy perccel. A piros sapka egyre csak ficánkol, és a nemtetszésnek hangot adva egyre hangosodó nyekergés szűrődik ki a babakocsiból. „Csak kicsit tarts még ki!“ szuggerálom, majd mivel látom, hogy ez most nem a szokásos ellenkezés, megállok, és leguggolva hozzá elkezdem győzködni.
-Szeretnéd megnézni a tűzoltó autókat? Tudod, ott parkolnak a könyvtár mellett. Na, mit szólsz?
Szeme elkerekedik, egy halvány mosoly görbülni kezd az arcán, majd mindez pillanatok alatt ismét elillan, és helyére újból a kétségbeesés ül arcára, és a „meneküléért“ mindent elkövet. Lábait a kocsi elejének feszítve próbálja kitornázni magát a babakocsiból. Ilyenkor elő kell vennem határozottságomat, és az eluralkodott káosznak véget vetni, vagy legalábbis megpróbálni megfékezni a hisztibe való átfordulást.
-Gibson, maradj légyszíves a fenekeden, így kieshetsz. Szeretnél kiszállni?
Eközben már vörösödik az arca, lábaival rúgkapál, megjelennek a hiszti első jelei.
-Rendben, gyere, sétáljunk egy kicsit. Tolhatjuk együtt a kocsit!
Kiveszem, mire kicsit megnyugszik. Az idő közben vészesen rohan, még jó 10 perc sétányira van a célállomás, mi meg most „Gibson-sebességre“ kapcsolunk vissza. Ez mondjuk még mindig jobb, mintha végigüvöltené az utat. Eleinte beleegyezik, hogy az ő segítségével toljuk a kocsit, majd ebben is át akarja venni az irányítást. Nos, ebből már nem engedek, hiszen ezzel őt tenném ki veszélynek. Pár perc nehézkes tologatás után, mikor már kedélye éppen lenyugodott, egy óriási hóból összehordott domb keltette fel váratlanul az érdeklődését.
-Hol van a markolóm? ÁÁÁ...megtaláltam!
Hangja a meglepetéstől átitatottan cseng fel, és már nyúl is a kocsi aljába gyömöszölt autókért.
-Gibson, a könytvtár után annyit áshatunk, amennyit csak szeretnél. Gyere, most menjünk.
Hangom nyugodt, lassan beszélek hozzá, türelmesen. Nem szabad, hogy megérezze, az ötletei most annyira nem villanyoznak fel. Sajnos még ez sem segít. Céltudatosan megindul a hódomb felé, és a világ dolgaira magasról téve, teljes lelki nyugalmban ásni kezd. Közben kommentálja is az eseményeket. Látszólag béke uralkodik most lelkében. Minden harmónikus, van hó, van markoló, kiszabadult a kocsiból is...elérte, amit akart. Hogy tekintélyemet megpróbáljam visszaszerezni, időintervallumot szabok neki. Három perce van. Aztán nincs mese, beülünk a babakocsiba, mert az óvó nénik meg a könyvek már nagyon-nagyon várnak ránk! Szavamat be is tartom, három perc múlva tekintet nélkül bármiféle hódombra, markolóra, kukásautóra, folytatjuk utunkat rendületlenül, hogy végre résztvehessünk az aznapi programon. Nem könnyű az út odáig, és ha nem is rögös, de hóbuckákkal és jéggel kirakott.
Miután sikeresen túléltük ezt a maratoni utat és a nap is lassacskán eltelt, este még egy közös program várt ránk. Sheila egyik barátja a tűzoltóságon dolgozik, a könyvtár mellettin. Végre valóra válhat Gibson álma, és közelről is megnézheti a tűzoltó autókat. Az indulás most valamiért egyszerűbb. Ez természetes, hiszen az történik, amit szeretne. Ha belegondolok, ma milyen harcok árán tettük meg ezt az autóval 5 perc alatt bejárható utat! A tűzoltóság parancsnoka már várt minket, végigvezettek az óriási csarnokban, minden autót meg lehetett nézni, és a mi a legfontosabb Gibson bele is ülhetett az összesbe. Még mielőtt azonban elindultunk, otthon, az alagsorból felcipelte az összes műanyag tűzoltósisakot, amit módszeresen kiosztott mindenkinek. A viselése kötelező, hisz Gibson kapitány úgy rendelte el.
Most ezekben virítottunk ott, őt nézve, ahogy tekergeti a gombokat, fejét kapkodva gyűjti az információt, egyik pillanatban lemászik az ülésről, a másikban már ülne vissza, de segítség nélkül még nem tud. Az igazi sisakot is felpróbálja persze, sőt szerintem még a védőöltözetet is magára húzta volna, ha egyáltalán fel bírta volna emelni. A kapitány is csak győzte követni a hároméves tempóját, még ő sincs hozzászokva ehhez. Gibsonnak mindent egyszerre és azonnal kell csinálni. Lelkesedése ilyenkor határtalan. Izeg-mozog, szeme csillog az izgatottságtól, öröme óriási. Mint az az igazi sisak is, ami úgy a fejébe csúszott már, hogy épp csak az orra kandikál ki alóla...
