Egy év megint csak elrohant. Próbálom nyomon követni, hova szaladt minden olyan gyorsan. Egy éve még szigorlatra készültem ilyenkor, s tele volt a fejem (meg a gatyám) az eljövendő államvizsgától, diplomamunkaírástól, most meg egy lassan ébredező, kócos hajú, mezítlábas hároméves mellett ülök egy kanapén, az óceán túlpartján, mellettem egy félig lesántult karácsonyfa, melynek díszei mintha lassan kúsznának a csúcson lévő csillag felé. A szőnyegen egy négylábú szuszog, ugyanolyan ütemben, mint a mezítlábas itt mellettem. A négylábú álmodik, lábaival a levegőben hadonászik. Vajon mit kerget?
Míg Gibsont lassan ébresztgetem, azon merengek, mennyi újdonsággal gazdagodik az ember, mikor kiteszi a lábát az otthonából. Ha rászánja magát egy nagy lépésre, az újabbnál újabb kalandok és tapasztalatok ezreit vonja maga után.
Egy percig nem bántam meg, hogy a diplomámmal most itt vagyok. Ez csak egy átmeneti helyzet, ez a pár hónap nem vesz semmit el az életemből, helyette olyan élményekkel gyarapít, amit máskülönben sosem tapasztalhatnék meg. Mindenkinek más jelenti a boldogságot. Nekem az, ha az életem ezerszínű, ha minden nap tanulhatok valami újat. Minden egyes ember, akit megismerek, ad az életemhez valamit. Gibson is. A vele töltött időm alatt például emlékeket kaptam vissza, melyek már rég feledésbe merültek.
10-11 éves voltam, mikor a testvérem pont ennyi idős volt, mint most Gibson. Milyen furcsa, hogy egy idegen kisfiú arca, szokásai elhomályosult képeket elevenítenek fel. Erre akkor jöttem rá, mikor Gibson a napokban a kanapén fekve, kezemet homlokához fogta, és az ujját szopni kezdte. Laposakat pislogott, és mivel a nappali azon részében mindenhol üveg veszi körül a szobát, a fehér hóról visszaverődő fények zavarták szemét, így kezemet redőnyként használta a vakító fény elől. Éreztem, hogy lassan el fog aludni. Aztán ahogy fogtam a fejét, lassacskán ismerős hangot hallottam. Nem is tudom, hogy írjam ezt le. A közvetlenül az elalvás előtti fázisban, az ujjszopás egyre hangosabbá, gyorsabbá válik, ezt egy nagyon speciális hang kíséri, mintha beszélne közben, és azt mondaná: „jaj, jaj, jaj”. Tőle most hallottam először, de azonnal tudtam, azt jelenti, hogy hamarosan elnyomja az álom. A testvéremtől tudtam ezt. Tizenöt éve hallottam ezt a hangot utoljára.
Újév napján Sheila nagy összejövetelt szervezett. Az összes jóbarátját, kollegáját meghívta az eseményre. Mivel barátaimmal előtte pár nappal jöttünk meg kalandtúránkról Floridából, így őket is megvendégelte, hogy együtt mesélhessük rendkívül esemény- és élménydús utazásunkról. Gibson már az ajtóban várt minket, kezében valami új karácsonyi szerzeménnyel. Egy félig robot félig traktor zöld szemei meredtek rám, mikor beléptem az ajtón. Most ez az új kedvenc, és már neve is van. Gibson meglepően nyugodtan viselkedett. Járkált fel-alá közöttünk, hordozgatta körbe a zöld szemű szörnyet, néha motyogott valamit, de látszólag nem hozta zavarba a sok ember. Estefelé még arra is rávett minket, hogy játsszunk vele egy új videójátékot, amiben tulajdonképpen mi irányítunk mindent, ő meg csak követi a mozgást. Ezzel a játékkal elég jól el lehet fárasztani, főleg, mikor futnia vagy ugrálnia kell egy speciális futópadon. Sheiláék ajánlották, hogy ha nagyon hideg van odakint, tehát -20 fok alatti a hőmérséklet, akkor bent is megmozgathatom a gyereket ezzel a játékprogrammal. Azt hiszem, Maki mellett erre nem lesz szükség. Ő gondoskodik arról, hogy Gibsonnak meglegyen a napi kilométeradagja. Előszeretettel hajkurásszák egymást fel-alá a lakásban. Néha persze mindkettőt helyre kell tenni. Maki hajlamos elveszíteni önuralmát, ilyenkor az éles kis fogaival Gibson fenekét harapdálja, amitől ő azért egy cseppet sincs elragadtatva. Először csak nevetve mondja, „Maki, neee!”, aztán a hang egyre keservesebbé válik. Azért őt sem kell félteni. Mindig tudom, ki a ludas, annak függvényében, melyik kölyök nyüszít éppen. Gibson is hajlamos megfeledkezni erejéről. Mikor már nem bírja, hogy Maki gumicsontnak használja, befogja a kutya száját, és nem engedi el. Ekkor szegény Maki nyöszörgése válik egyre hangosabbá, míg éles nyüszítésbe nem fullad. Hiába, van még mit tanulniuk.
Sajnos engem is ledöntött a lábamról az influenza, mint oly sokakat egész Ontario megyében. Reggel még semmi bajom nem volt, este viszont már mozdulni is alig bírtam a láztól és az izomfájdalomtól. Csodák csodájára Gibsont és Sheilát elkerülte a vírus, nem úgy, mint Brettet. Mivel nem voltunk felkészülve a váratlan csapásra, így Sheilának hétfőn még dolgoznia kellett, így Brettel közösen felügyeltük Gibsont. Nem sok reményt fűztünk ahhoz, hogy kettőnk társaságában elkerülhető a pici megfertőzése, de valahogy mégis sikerült. Gibson azonnal észlelte, hogy valami nincs rendben. Nehéz is lett volna nem észrevennie, hiszen ő még a szokásosnál is aktívabban viselkedett aznap. Ellentétben velünk, két lábon járó zombikkal, akik minden mozdulatot háromszor meggondoltunk. Úgy vártuk megmentőnket, Sheilát, mint a messiást. Napközben, hogy Gibsont lekössem, és mégis pihenő pozíciót vegyek fel, képeket nézegettünk a floridai útról. Mivel rengeteg állatról készítettem fotót, volt miről mesélnem neki. Kerekedő szemekkel leste a képeket a különlegesebbnél különlegesebb szőrös pókokról, gyíkokról, madarakról. Meglepetésemre a legjobban a kukázó mosómedvék tetszettek neki. Nem győzött betelni a fekete gomborrú szőrmókokkal, akik a fotókon szemtelenül pakolták ki a kukák tartalmát. Többször vissza kellett térni ezekhez a képekhez. Délután, mikor Sheila hazaért, az volt az első, hogy neki is elújságolta, hogy milyen aranyos „kukás mosómedvéket” láttunk a képeken. Én már csak arra voltam képes, hogy bezuhanjak az ágyamba. Késő este volt, mikor motoszkálást hallottam az ajtómon. Még a redőnyt sem volt erőm leengedni, így az esti, utcai fények akadály nélkül kúsztak be a szobámba. Lassan nyílt ki az ajtó, először egy pici kezet láttam csak, majd egy apró alak csendben közelíteni kezdett az ágyamhoz. Megállt, és nézett. Majd ennyit kérdezett: „Miért vagy beteg?” Rekedt hangon csak ennyit feleltem: „Nem tudom, Gibson.”
Mire ő: „Ha meggyógyulsz, megnézzük megint a mosómedvéket?”
„Akár minden nap!”
Halkan somfordált ki a szobámból, aztán már csak a lépcsőn lefelé menő léptek tompa puffanásait hallottam. Újra elnyomott az álom.
