Minden a pelenkázással kezdődött

Soha nem is gondolunk bele annak a sok ezer nőnek 
az életébe, akik anyák, ám ebbéli küldetésük nem a fogantatás pillanatában kezdődött. Az ilyen anyává válásról ír nekünk Anya csak egy van című sorozatában olvasónk, Ariete.

Első rész: Anya csak egy van?

Ott tartottunk, hogy anyává válásom pillanata észrevétlen maradt. Tudva, hogy a legtöbb fogantatást is csak utólag regisztrálják, és az időpontot sem sikerül mindig pontosan belőni, ebben nem is volt semmi különös. Na de hogy a gyerek csodát tesz...

Mint tudjátok, a kezdőrúgásról lemaradtam. A gyermek már egy örökmozgó, gügyögő, ráadásul érzéki férfi volt (erre még később visszatérek) mire ölbe vettem, így rögtön a felezővonalon találtam magam. Közös életünkből kimaradt tehát egy, a gyermekek és anyák életében egyébként eléggé meghatározó időszak. Úgymint az áldott állapot kilenc hónapja, a gyermekvárás-felkészülés, testi-lelki ráhangolódás ideje. Továbbá a világgal ismerkedés első másfél éve. Azaz az első ölelés utáni közös mogyorózabálást rögtön a pelenkázás követte.

Mivel még nem volt saját gyermekem, fogalmam sem volt, hogyan rendezi át egyetlen nap alatt egykisbaba az életet, de azért unokahúgoknak, öcsöknek és a barátok apróságainak köszönhetően a pelenkázásról, a cumisüvegről és a ringatásról volt valami derengő emlékem. És később mennyi minden jutott még eszembe a saját gyerekkoromból! Magam is meglepetten tapasztaltam, hogy a kötelező körök, mint pelenkázás, fürdetés, etetés, öltöztetés a nap legvártabb pillanatai lettek. Ma már tudom, ezenközben ismerkedtünk meg igazán, alakult ki első, és aztán sokadik közös szokásunk.


Ebben az első néhány hétben ismerte meg a hangomat, hamarosan már a lépteim zaját is megkülönböztette másokétól. Megtanultam, mikor, mire, milyen hangon reagál, mikor szakad a cérna, mit csinál, ha különösen örül valaminek. Megismertük egymás illatát, nevetését, érintését. A napi rutinból bulit csaptunk, sokat nevettünk, és szó szerint véve is egymáson lógtunk. Egy percre sem hagyott, csimpaszkodott, és elképesztően jó humora lévén rengeteget bohóckodott. Egyik napról a másikra elkezdtem főzni,  mintha világéletemben azt csináltam volna, pelenkáztam a popsit, henteregtem a szőnyegen. Egyre többször kaptam magam azon, hogy ott ragadok a szobája ajtófélfájánál és miközben gyönyörködöm benne, hallgatom a szuszogását.
Egyikünk sem tervezte, de egymás életének részévé váltunk. Apjával úgy döntöttünk, nem adjuk bölcsibe. Örült, milyen jól megvagyunk és látta, a kis cumis emberke megszeretett. Néha a legváratlanabb helyzetekben arcomat két tenyerébe fogta, és csak nézett. Hosszan, csendesen. Az asztalnál elkezdett falatokat nyújtani a számba. Ha épp nem az ölemben ült, hanem tőle függetlenül belefogtam valamibe, már jött. Hozta utánam az aktuális munkaeszközét. Máskor odatolta a széket, miközben a konyhában csináltam valamit, és nem nyugodott, míg fel nem vettem és el nem helyezkedett mellém. Én meg folyton meséltem, amiről azt hittem, érdekli, kezébe adtam a tojást, és néztem, hogy élvezi, ahogyan forr a víz. Ilyen csipp-csupp, egyszerű volt az életünk. Mint bárkinek, akinek van egy ekkorka kisgyermeke. Aztán az első közös fogmosás, az egyre cifrább esti szertartások, éneklés, mesék, puszilkodás. Minden érdekelte, mindent elmeséltetett, szépen lassan jöttek a szavak is. Köztük a nevem, amit a mai napig egy speciális hanglejtéssel ejt.
Azt hiszem, itt kezdődtek a gondok. Nem vele, hanem az édesanyjával, és annak édesanyjával, a nagymamával. Nagyjából három éves koráig két-három hetente, néhány órára, esetleg egy napra vitte magával a kicsit. Később kéthetente egy napra. Berendezkedtünk erre, és eszünkbe sem jutott, hogy ez egyszer megváltozhat. De megváltozott. Onnantól, hogy az apróság nagyjából mindent el tudott mondani, amit akart, hát attól kezdve ő el is mondta (ismerős, ugye?). Édesanya és nagymama pedig az együtt töltött időben mohón faggatták is.
Amit elmesélt, azért cserébe beindult a romboló gépezet. Hogy ezt honnan tudom?
Erről majd a jövő héten mesélek.

Blogmustra