Az első hat hetet túl kell élni

Zanza!

Új férfi van az életemben. Szerelem volt első látásra, ijesztő gyorsasággal furakodott be a szívembe-lelkembe, persze nem túrta ki a korábbi örök szerelmeket, csak éppen határozottan helyet követelt magának. A születése utáni hetedik napon nevet is kapott.

A testvérei napokon át nagy komolyan a teljes nevén szólították, vicces volt látni az alig két kilós kis csomagocskát ilyen komoly névvel illető testvéreket, ahogy kijavítottak engem. Aztán szépen lassan mindenki megszokta a nevét, vagy a név szokta meg viselőjét, nem tudom, de a mi kis ötös csapatunk az elmúlt hat hétben megismerkedett Gidonnal. Ő meg velünk. Felejthetetlen hat hét volt. Elmesélem.

Van nekem egy Nagyfiam és egy Kislányom, előbbi négyéves, kisebbik három. 2010. július végén, lelkileg, fizikailag és idegileg nagyon kimerítő terhesség után, viharos gyorsasággal megszületett a kisfiam. Ezzel nagycsaládosok lettünk. A szülést követő két napról sok újdonságot nem lehet elmondani. Rooming in, kevés alvás, sok sírás, fáradtság, mikor mehetünk már haza? A tesók mindkét nap bejöttek meglátogatni minket, de nagy öröm senkinek sem volt benne. A nagyok nem találták a helyüket, a pici aludt, mi szülők meg nem tudtunk nyugodtan egy mondatot sem beszélni, pedig lett volna miről. Hirtelen úgy éreztük, a nap 24 órája sem elég, annyi intéznivaló, szerveznivaló halmozódott fel. A kicsi névadása és az ahhoz kapcsolódó szolid kis ünnepség több órás szervezkedést, átbeszélést igényelt. Jobb híján késő éjjel, én ugyebár úgysem aludtam, kizárólagos szoptatást jelöltem be a kórházi lapon, a nővérek pedig ébresztettek becsülettel, olyan minden másfeledik órában. Nagyon lelkes volt a kistökös, igaz, mint utóbb kiderült, csapnivaló technikája volt. De a tejtermelést beindította ezzel a technikával is, arról meg most ne beszéljünk, hogy milyen nagyságú és mélységű sebeket mart a melleimre. Nyilván az én hibám is, még a harmadikat sem bírom profi módon szoptatni.

Szóval hazaértünk. Eltelt az első önfeledt 24 óra. Ez volt az egyetlen nap, amikor a Picire a férjem tudott délután vigyázni, másnap már vissza kellett mennie dolgozni. Én akkor még nem tudtam, hogy ez mit jelent, nem éltem a kínálkozó lehetőséggel, hogy pihenjek. Gondoltam, így is nagyon szar a nagyok helyzete, jót fog tenni nekik, ha én megyek értük. Jót is tett, bár hiányolták a testvérüket erősen, mindenki a Kisbabát várta. Hát azért egy háromnapos babát nem viszek magammal, neki még nyugalom kell. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli.

A nem ideális körülményekhez az alapot az adta, hogy a szülés utáni tizedik napon véget ért a nagyoknak a napközi, és csak most, pár napja kezdődött meg újra az ovi. Emiatt világos volt számomra, hogy a gyermekágyi pihenést kivághatom az ablakon, mint ahogy azt is, hogy az első hetekben nyugodtan ismerkedhessek a fiammal. Menni kell. Miért? Erre mindenki, aki volt már 24-48 óránál többet összezárva két, amúgy közösséghez és pergő életvitelhez szokott 4 és 3 évessel, az tudja, hogy itt a KELL, az bizony kőkemény kell, nincs más megoldás. Egyszer kipróbáltam, hogy nem mentünk még a sarki játszótérre sem, hát csúnya üvöltözős este lett a vége, az én idegeim pont úgy szétpattantak, mint a gyerekeké. Pár óra otthoni játék után már csak az őrültködéshez van kedvük ebben a korban, ezt is el kell fogadni, le kell nyelni. Lehet próbálkozni persze mindenféle otthoni játékkal, de vagy én vagyok tehetségtelen, vagy a gyerekeim élénkebbek az átlagnál, napi egy-másfél óra volt a maximum, amit közös rajzolgatással, matricázással, főzőcskézéssel el tudtunk tölteni. Volt még maximum egy óra közös játék – sorry , ennyit bírok agysorvadás nélkül traktort tologatni meg űrhajósat játszani – de a nap reggel hatkor kezdődik és este nyolckor ér véget. A fenti pár óra szánalmasan kevés, és ritka kivételeket leszámítva egyik nagy sem alszik már délután. Menni kellett.

Második zavaró körülmény az volt, hogy a férjem egész nyáron öt darab napot tudott velünk lenni, a többi napokon pedig tíz alkalomból hétszer túlóráznia kellett. Ez jó nagy arcon csapás volt az élettől, erre 9 hónap alatt sem tudtunk felkészülni, mert mióta itt dolgozik, négy éve, ilyen zsúfolt, ideges nyár még nem volt. Így hát rögtön fejest a mély vízbe, kora reggeltől késő estig egyedül voltam a három gyerekkel. Nem, nem így terveztük, de amikor egy fizetésből él meg a család, akkor nincs ugrabugrálás, ha meló van, akkor meló van. Áthidaló megoldásként annyit tudott megtenni a férjem, hogy amikor kritikussál vált a helyzet, akkor hazajött délután pár órára, esetleg az esti rutin idejére, és utána visszament éjfélig még dolgozni. Hálás vagyok érte, én ha egyszer hazaérek, már nem megyek sehova újra, csak ha puskával hajtanak.

Harmadik problémakör az volt, ahogy a nagyok fogadták a kicsit. Az még csak-csak, hogy képtelenek megtanulni, mind a mai napig, hogy amikor a pici jól van, nézelődik, akkor ne piszkálják. A fiam már veterán tesózós, viselhető szinten borult meg. De a lányom éppen ezt az időszakot választotta arra, hogy kiforduljon önmagából. Órákon át gondolkoztunk azon a férjemmel, hogy vajon akkor is megőrült volna-e a lányunk, ha nem úgy alakul az elmúlt három hónap, ahogy. Ha nem egy ilyen szar alapozással indulunk neki a "kistesód született, ugye örülsz?" időszaknak. Nem tudjuk a választ. Tény azonban, hogy a leányka kifordult önmagából. Mintha a két éves dackorszakot elhalasztotta volna, a kiskamasz hisztikorszakát meg jócskán előre hozta volna. Egyszerre. Mindent megcsinál, amit nem szabad, és amiről már leszokott. Verekszik, veszekszik, ajtót csapkod, hisztizik, üvölt. Egy pillanatra sem foglalja el magát, ha éppen nem minket, akkor a bátyját szekálja. Jobb napokon szimplán csak zavarja, rossz napokon beleviszi a hülyeségbe. Az utóbbi időben a szomszédaink elég sűrűn hallhattak felőlünk ordibálást, ajtócsapkodást, büntetésbe zavart gyerek(ek) sírását. Nem vigasztal, hogy erre számítani lehetett, hogy szegény kis legkisebb hirtelen elvesztette a jó kis kényelmes pozícióját. Megértem, de ettől még nem könnyebb elviselni, nap nap után. Egyetlen szerencsénk - és neki is - hogy nyolc testvér/unokatestvér közül ő az egyetlen lány, és a vele született hihetetlen báj és kedvesség sok mindent elnézhetővé varázsol. Egy darabig.

Szóval a családunk átváltozott az utóbbi hetekben egy meglehetősen hangos és temperamentumos mediterrán családdá. Csend szinte soha nincs, bármelyik nyugodt pillanatban kitörhet a vulkán. A kicsinek még nyomokban sincs napirendje, ami van, azt saját magától alakította ki, és sajnos sűrűn belezavarok (például egy időben reggel-kora délelőtt mindig aludt, de miután többször is programok miatt autóba lett pakolva, onnan babakocsi/hordozó, onnan vissza a kocsiba, leszokott erről, és most hol alszik, hol nem). Néha szoptatom, néha tápszerezem. Néha sikerült 10 percet énekelgetnem neki, csiklandozni a hasát, játszani vele, amikor fent van, néha viszont le kell raknom a pihenőszékbe akkor is, ha sír és kézben akar lenni. Néha sikerül megvédenem a nagyoktól, néha nem, és rázogatják az orra előtt a játékokat, vagy cumit próbálnak dugni a szájába.

Lehet hogy mindez kívülről nézve ijesztőnek, felelőtlennek, kaotikusnak és elviselhetetlennek tűnik. Lehet, hogy se füle, se farka. De a lényeg most jön: akármilyen nehéz is néha, akármilyen ijesztő is, akármilyen kaotikus és minden koncepciót nélkülöző volt ez a hat hét, megismertem a fiamat. Nem csak én, az egész család. Tudjuk, mit szeret és mit nem visel el, tudjuk mit szabad és mit nem (na jó, a két testvére még csak most tanulja), tudjuk mikor van jó hangulata és mikor fáj valami, vagy fáradt, vagy éhes vagy fél valamitől. Megismertük azt a csak rá jellemző finom babaszagot, ami körüllengi. Most, hogy egyre többet van fent, egyre többet feledkezem bele azokban a mindentudó kékesbarna szemekbe. Fogom a kis kezecskéjét, amikor fáj a hasa. Simogatom a pocakját fürdés közben. Tudom, hogy milyen pozícióban büfög a legkönnyebben. Tudom, hogy órákkal evés után is képes végigbukni a legszebb ruhámat (másokét is, óvatosan kell átadni másnak). Tudom, hogyan szeret aludni. Már az első perc után tudom, hogy elég tejet fog-e tudni kiszívni, vagy szükség lesz pótlásra. Megismertük őt. Felejthetetlen, soha vissza nem térő, semmivel össze nem mérhető időszak volt. Nem volt ideális. Nem volt nyugodt. Nem volt olyan, mint amire vágytunk. Mégis. Csodálatos hat hét volt. Izgatottan várom a következő hat hetet, hónapot, évet. Rájöttem, hogy nincs jobb dolog a világon, mint három gyerekkel együtt élni a mindennapokat...talán csak néggyel lehet még ennél is jobb.

Meni

Blogmustra