Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Negyedik gyermekemet várom. Büszke vagyok rá, különösen azért, mert ez már a negyedik fiam lesz.
Negyedik gyermekemet várom, már csak három hónap a végéig és bár eddig alig volt pocakom, most szépen, szemmel láthatóan kerekedem. Büszke vagyok rá, különösen azért, mert ez már a negyedik fiam lesz. Alakul a focicsapat, ahogy mondani szokták.
Vannak azonban, akik rossz szemmel nézik, hogy „te jó ég, mit akar, szaporodnak, mint a nyulak”. Meg, hogy „szegény gyerekek, biztosan egyikre sem jut elég idő”. Eleinte rosszul esett, de már túltettem magam, különösen azért, mert rájöttem, ezek az emberek sosem fogják megérteni a nagycsaládos élet szépségeit. Reggelente három gyerek jön és bújik mellénk. Este egyszerre három gyerek elégedett szuszogása ad megnyugtató alapzajt. Jó látni, hogy várják egymást, ha hosszabb ideig nem találkoznak, és a legjobb játszótársat is ők biztosítják egymásnak. Hiszem, hogy másképp néznek majd a világra, a nehézségekre, mert megtanulják megosztani mindenüket a másikkal, és mindig lesz, akikre számíthatnak az életben. Közhelyek, de talán a közhelyek is azért születtek, hogy könnyebben elmondhassa az ember, amit érez.
Vannak, akik kifejezetten várják, hogy az újabb gyerek megszülessen, és teljes mellszélességgel támogatnak ebben, a család és a többi nagycsaládos. De most nem róluk akartam beszélni. Ismerek néhány nőt a szűk lakókörnyezetemben, akik soha nem mondanák, hogy vetessem el, hagyjam ott, ne szüljem meg.
Vanessa, aki kb. havonta egyszer megjelenik, hogy enni kérjen. Kilenc terhességéből kettő fiú lett és bölcsőhalálban haltak meg, alig egy-két hetesen. Egyet a nagymama nevel, akit még kiskorú fejjel szült és gyámsága alá helyeztek, egyet az apja perelt el, amikor a következőt szülte és nem volt, aki ügyeljen a nagyobbikra. Háromról most döntenek, de a legutolsó két lányát sem engedték haza vele. Nem véletlenül, mert bár képtelen gondoskodni róluk, én soha nem fogok olyan természetességgel szülni és csecsemőt szoptatni, mint ő. Néhány gyerekének születésénél ott voltam, és én még sosem láttam büszkébb anyát, mint őt. A ragyogás ott volt a szemében, sötét, ápolatlan arca sem tudta elfedni azt az örömöt, amit egy anya érez, ha más anyának is gyermeke születik. Együtt osztoztunk újszülötteink szépségében, és együtt sírtunk fiai halálakor.
Móniék Borsod megyében egy viskóban laktak, de tarthatatlan lakásállapotok miatt kénytelen volt felköltözni Pestre. A nagymama segít a legnagyobbik fiú nevelésében. Két éve született meg hatodik gyermeke, egy kislány. Ruhájuk, ennivalójuk alig volt, de ismerőseim segítségével összeadtunk neki egy elé nagy csomag, jó állapotban levő gyerekholmit és pelenkát. Enni sosem kért, bár felkopik az álluk, most kellett kiköltöznie az anyaotthonból. Amikor megtudta, hogy ismét terhes vagyok, felragyogott. Fogatlan szájából is jól estek a szavak, amikor jó egészséget, erős gyermeket kívánt nekem. Meghatódtam.
Ildi, Móni testvére, még keresi az életet, a nagybetűset, melyből neki sem fog több jutni, mint az előzőeknek. Tegnap találkoztunk. Szóltam, hogy a nővére csöngessen be, mert vannak itt még őszi ruhák a gyereknek. „Látom, jön a negyedik!”, mondta szűkszavúan, és elismerő biccentéssel továbbsietett a dolgára. Sokat vigyáz a kisebbekre.
Csak néztem utána és könnybe lábadt a szemem. Fogy a magyar nemzet. Aki tudna, az nem vállal, mert ugye a karrier. Aki akar, az legfeljebb kettőt, mert az anyagiak nem engednek többet, kicsi a lakás, és nyaralni is alig tud elmenni. Vannak, akiknek nem sikerül. Vagyunk jó páran, de nem elegen, akik tudnak, akarnak is és meg is engedhetik maguknak, nem panaszkodom, van kocsi, kertes ház, szerető férj, nagyszülők, akik segítenek, ha kell.
És a végén itt vannak ők, akik nem tudnak, sokszor nem is akarnak, de mégiscsak jön a gyerek, és a végén ők a legboldogabbak, mert nincsenek tudatában helyzetük súlyával. A bölcsesség ott van a szívükben, hogy a gyermek, az élet mindenek fölött, viszont az ő gyerekeik valószínűleg nem fogják tolni a magyarok szekerét. Mégis, amikor egy ilyen kis elismerő biccentéssel köszönnek felém, akkor nekem mégis, valahogy jól esik.
