Van egy lányom, 4 éves, egyetlen alkalommal ütött meg bárkit is akarattal, engem, amikor a pár hónapos öccsét szoptattam a fotelben és hármasban voltunk otthon. Na jó, akkor még csak 2 éves volt, és azóta nyilván csépelik néha kicsit egymást az öcsivel, de amúgy igazán kislányos, nyugodt temperamentuma van. A fiam már más tészta. 2 éves lesz, kilóra annyit nyom, mint a nővére és vannak olyan napjai, hogy mindenkinek nekimegy a homokozóban. Az ilyen napokon vagy szó szerint nem engedem kartávolságon kívülre, hanem csak fogom a nadrágját és játszom vele a homokozóban vagy nagyon hamar hazamegyünk a játszóról. Előfordult már, hogy a budai rakparton sétálgatva egy szembejövő kisfiúnak szó nélkül az arcába mart, majd persze sírva is fakadt rögtön.
Soha nem emeltünk rá kezet, abban is biztos vagyok, hogy a nagyszülők sem tettek ilyet. Amikor más gyerekhez közelít, rettegve figyelem, hogy mi fog történni. Simogat, játékot kezdeményez vagy meglöki, megmarja, esetleg megöleli? Mert ezek szoktak teljesen random módon előfordulni. Az agresszívabb közelítései után természetesen minden ismerkedős pillanatban odaugrom mellé és vigyázok a másik fél épségére, de úgy érzem, ha mindig ezt tenném, akkor azzal elrontanám, így aztán többnyire hagyom kibontakozni az eseményeket két lépés távolságból. Amikor jól kezeli a helyzetet nem fukarkodom a dicsérettel, mert nehéz ellensúlyozni a sok hangos „nemszabad”-ot, „mitcsináltálmármegint”-et.
Nemsokára közösségbe kerül, ahol kénytelen vagyok elengedni a kezét az én kis agresszoromnak és csak remélni tudom, hogy ez is valami olyasmi, amit kinő majd, vagy amit legalábbis odafigyelő neveléssel kezelni lehet. És azt is csak remélni tudom, hogy a lányom sose keveredik egy hasonló, verekedős kisfiú mellé az oviban.
csede
