Mostanában sokaknak volt izgulnivalója a felvételi eredmények miatt. Bár az utóbbi években a rendszer eltömegesedése miatt sokkal többen juthattak be egyetemre-főiskolára mint mondjuk az én időben, azért nem mindenki. És aki bejut, az most sem biztos hogy elvégzi, még akkor sem, ha egyes szakokon úgy hírlik, ha csak a kosz ragad rá közben, akkor is diplomás lesz belőle. Szóval, pályaválasztás. Kisgyerekesként még idegenül csenghet, pedig olyan ripszropsz jön a középiskolai aztán esetleg a felsőoktatási felvételi hogy ihaj.
Sajátos helyzetem folytán belekóstolhattam párhuzamosan a babázás mellett ebbe is, milyen érzés, amikor a kölyök ágyán hajnali fél egykor az ember még felvételi lapokat olvasgat-töltöget, sokadszori meccseket vívva közben az érdekelttel, aki olyan zöld még, hogy tavasszal a tehenek egyből lelegelnék, de mégis neki kéne eldöntenie, hogy miféle munkával akarja elütni a következő húsz-harminc, de legkevesebb öt-nyolc évet. Ma már ugyan nem szól a pályaválasztás egy életre a többségnél, de mégiscsak kegyetlenül meghatározó, a tanulópénz pedig akkor is súlyos lehet, ha rögtön felveszik oda, ahová abban a pillanatban vágyik.
„Éhen fog halni” – kommentálta a neves tanszékvezető professzor félénk kérdésemet, amikor akkori kapcsolatrendszeremet is bevetve érdeklődtem nála a Nagyfiú esélyeiről, mivel az ő szakja volt elsőnek kinézve. Bár a professzor úrnak viszonylag jól jövedelmező állami mellékállása is volt, a jóslata elég életszerűnek hangzott, sajnos, tolmácsoltam is rögtön az illetékesnek. A gyerek ennek ellenére kitartott a választásában, nem vették fel (nagy naivitásában nem volt B terve, nem volt hajlandó második, harmadik intézményt megjelölni, szerencséjére viszonylag hasznosan töltötte a kieső évet, a munkatapasztalat később jól jött néhány szituációban), majd egy hasonló, bár nagyobb felvételi esélyekkel kecsegtető szakot választott a következő évben. A jövedelmezőségi kilátások nagyjából megegyeztek a professzor által jósoltakkal ez esetben is. „Miért nem mondtátok, hogy ezzel a szakkal nem lehet normális állást találni?” – kérdezte ötödéves korában. Nos mit is mondhattam volna én, aki hűen tolmácsoltam anno a professzor üzenetét is, a sajátunk mellé – megtört hangon arra kértem, máskor mossa ki jobban a fülét, amikor papolunk. Szerencséjére a másik szakja valamivel gyakorlatiasabb, bár a válságban a szerencsésebb kézzel választó pályakezdőnek sincsenek rózsás esélyei, egy-két valódi jól fizető hiányszakmát kivéve.
Ahogy a listát nézem, most is toplistás néhány, a munkaerőpiacon büfé-ruhatár végzettségnek titulált egyetemi szakirány. Bekerülnek magas felvételi pontszámmal (tehát valószínűleg tehetséges, jól teljesítő diákokról van szó), hogy aztán jó nagyot koppanhassanak a kimeneti végén a csőnek. A pályaorientáció mai menetét nem ismerem igazán, hat éve nem tapasztaltuk, hogy a középiskolákban bárki túllépett volna azon, hogy a saját egyetemének vagy főiskolájának a nagyszerű hangulatát, kiváló tanárait vagy más erényét ecsetelte volna. A média néhány zugában ugyan mintha mostanában láttam volna már független pályaválasztási tanácsadó halovány meglétét, de sejtem, a legtöbb középiskolásnak halovány segédfogalma sincs róluk, a munkaerőpiaci jelzések az álláshirdetésekben, ritkuló állásbörzéken, esetleg gyakornoki, pályázati rendszereken keresztül érik utol először őket. Már akinek nincs erős családi támogatottsága valamilyen szakmában – léteznek orvos, gyógyszerész vagy tanár dinasztiák, valódi családi vállalkozások. De ahol a családfőt két éve rúgták ki az utolsó munkahelyéről, anya pedig nyolc év gyes után kapaszkodott vissza a „huszadik bérszámfejtő” vagy hipermarket-pénztárosi magaslatokra, azok nem tudom, milyen pályaorientációs segítséget kapnak.
Akár arra is, hogy a saját képességeiket tisztességgel felmérjék. Nem csak a matek vagy történelem jegyekre, vagy a nyelvvizsga létére gondolok. Teszteli-e valaki az állóképességet és az érzelmi intelligenciát, ha valaki egészségügyi pályára készül? Vizsgál-e valaki vezetői készségeket a közgazdásznál, csapatmunka-képességeket a leendő pénzügyesnél, szoftverfejlesztőnél vagy vendéglátósnál, vagányságot a leendő újságírónál, értékesítőnél? Mert „végigseggelni” valamilyen iskolát az a történet egyik fele, egy munkakörben, cégnél való beválás meg a másik.
És a munkaerőpiaci ismereteknél (amik gyorsan változhatnak – a kilencvenes évek elején a mérnökök nem kellettek, most meg a marketingesek) ezért lehet fontosabb az önismeret. Mert lehet hogy úgy általánosságban ma nem buli szabás-varrást tanulni, tele a padlás fodrásztanulóval, rosszul fizet a gyerekorvosi szakma sokaknak, meg hasonlók. A szürke tömegből azonban kiemelkedik-kiemelkedhet a nagyon is jól megélő ruhatervező-szabász, a neves rendezvényeken, menő esküvőkön dolgozó remek fodrász, a gyerekorvos, akinek szaktudásáért magánrendelőben is megfizetnek a kuncsaftok. Tehát ha a gyerek tényleg és a tehetsége alapján akar marketinges, fodrász, gyerekorvos, festő lenni, még az is lehet, hogy igaza van. De ha azért, mert az mások szerint menő, akkor eshet akkorát, mint az ólajtó.
Minden tévedését persze nem spórolhatjuk meg neki. De nem hagyhatjuk magára sem. Mert a legtöbb, ahogy elnézem, most is olyan zöld tizennyolc-húsz éves korában, hogy még mindig lelegelnék őket tavasszal a tehenek.
