Palkó addig tolat, míg valami nála erősebb útját nem állja, de ő persze nem adja fel.
Palkó ezen a héten betöltötte a hetedik hónapot, valamint a 7950 grammot (hátha a nagymamán, dédiken és a sógornőimen kívül mást is érdekel ez a ritkán publikált adat), és mindezek mellett nagyon tudja, mit akar az élettől.
Az előbb például a régi mobiltelefonomat akarta, meg is szerezte, és már éppen harmadszor készült teljes erőből földhöz csapni, mire odaértem és kicsavartam a kezéből. Jelen pillanatban ordít, és olyan szemrehányóan néz, hogy mindjárt lelkiismeret-furdalásom lesz. El is bújok inkább a laptop mögé.
Kezd bonyolult lenni a fiatalember. A járóka már nem menő, öt percnél tovább nem marad meg benne. Ha lerakom a földre, akkor boldogan tevékenykedni kezd, de mindent a szájába töm. Mindent meg kell kóstolni, szemetet, játékot, papucsot. És ha végül megadom magam, és felveszem az ölembe, akkor meg fuccs a Palkónaplónak, mert a kis nyálas mancsok fénysebességgel ragadják meg a billentyűzetet, és kenik szét a mondanivalómat. Pedig van ám újság, ha hagyja az én ordítozó és rohangáló dél-olasz családom így a délutáni zűrzavarban leírni, és most, miközben itt a helyszínen Lackó és Mici kölcsönösen elgyepálta egymást, és szépen együtt sírnak, csak azért is leírom, hogy Palkó az elmúlt héten négykézlábra állt. És mióta rájött, hogy ebből a helyzetből egész másképp fest a világ, valahogy úgy érzi, elvesztegetett minden perc, amit hason fekve tölt. Hosszú percekig ringatja magát, komolyan koncentrálva lóbálja azt a formás kis pelenkás fenekét előre-hátra, miközben ömlik a nyál, és már az egyik felső hófehér metszőfogacska át is látszik azon a pirosra gyulladt ínyen. Nemsokára egy kis hód fog rám vigyorogni pelenkázás közben..
Hej, idő, idő, hová dugtad az én pici, rajongó szemű, ideteszlek-odafektetlek kisbabámat? Hogy csináltad belőle ezt az öntudatos tekintetű, akaratos kis csibészt, aki épp most tekeredik fel az asztal lábára? Aki lassan már tényleg oda megy, ahová akar? Mit lassan! Hiszen már napok óta mást sem csinál, csak kirándulgat a lakásban. Igaz, hogy kizárólag hátrafelé kúszva, de azért mi büszkék vagyunk rá, bár első alkalommal be kell valljam, a frászt hozta rám, amikor rövid eltávozás után nem találtam a játszószőnyeg vonzáskörzetében. Dermedten fókuszáltam Palkó állandó tartózkodási helyére, hátha felfedezem a szőnyeg mintái közé beolvadt gyerekemet, mikor halk lihegést hallottam. Ezután már csak a hang után kellett menni, hogy a szoba túlsó végében megtaláljam a sarokba préselődött, kissé ugyan porcicás, de vidáman vigyorgó gyerekemet. Azóta ezt már többször eljátszottuk, Palkó addig tolat, míg valami nála erősebb útját nem állja, de ő persze nem adja fel, addig próbálkozik, rugdalózik, míg végül aztán beszorul, vagy csak simán kétségbeesik, de mindenképp nyavalyogni kezd. Eddig cuki is a dolog, mindig kész vagyok a kis kétségbeesett nyavalygóst kiszabadítani, az viszont már egyáltalán nem cuki, hogy nem tudom neki megmagyarázni, a tolatás felelősséggel jár, és bizony vannak tolatópontok, amelyek egy hét hónapos számára nem alkalmasak végállomásnak. Ilyen például a virágtartó zsámoly, az orchideás kaspó, a vasalóállvány vagy a hangfalak. A kályha előtti parázsfogó sem ideális parkoló zóna, de még a fal is nekihajtani tilos, ha konnektor van rajta. Palkó pedig lelkesen lihegve végighallgat, ha elfelejtkezve magamról mégis magyarázni kezdek, udvariasan megnézi, hogy mit mutogatok, bennem pedig szép lassan tápászkodik a remény, hogy talán most, most végre megérti, és mikor oda jutok magamban, hogy igen, ez az, sikerült, vigyorogva ráfarol a tiltott zónához vezető útra.
Na jó, mindegy, ez még belefér a pikszisbe. Ugráltasd csak anyádat, kincsem, úgyis van mit leadnia, így legalább majd pár hónap múlva, mikor majd csodálkozik a nép, hogy: - De jól nézel ki három gyerek után, mondd, hogy csinálod? Majd legyinthetek szemérmesen: - Ugyan már, csak futkározom a gyerekek után..
Panzej
