Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az önkéntesség, segítség nem az, hogy kap ruhát, ételt, pénzt, programokat valaki, hanem az, ha képessé tesszük arra, hogy ezt maga tudja biztosítani magának és családjának.
Az emberekben - tán nem vagyok túl naiv - van hajlam a másokon való segítésre. Ez lehet személyes kontaktus nélküli, például elvisszük a kinőtt ruháinkat a Vöröskereszthez, a nagyáruházakban elhelyezett gyűjtőládába, részt veszünk különböző gyűjtésekben, karácsony előtt a cipősdoboz-akciókban, Mikulás-gyárba viszünk játékot, vagy az egyházak által szervezett gyűjtéseket támogatjuk. Felhívhatjuk az adományvonalat (mindig más és más célra gyűjtenek), vagy gyűjthetjük a bélyeget és a parafadugót, melyből egyes alapítványok szintén pénzhez juthatnak.
Nem kell hosszasan magyarázni, hogy ebben az is jó, hogy nem dobunk ki ruhát, játékot, aminek más még örülhet, jó érzés magunknak, hogy valaki örül, és ehhez mi segítettük hozzá. Ami még nagyon fontos, hogy így valóban csak segítünk és nem ártunk. A személyes segítség esetén ugyanis a bennünk lévő jó szándék édeskevés. Ahogy minden szakmának, ennek is meg kell tanulni a fogásait, és még ekkor is követhetünk el hibákat, és többet ártunk, mint használunk.
A segítőszakma – szociális munkás, szociálpedagógus – elismertsége nálunk nagyjából a nullához tendál. Az USA-ban, ahol sokkal nagyobb múltja van, (kb. 100 évre tekint vissza) a professzionális segítőtevékenység elismert, megbecsült dolog. Ma, 2009-ben nálunk a szociális munkást valami különös, mocsokban járó állatfajtának tartják, a szociálpedagógusról pedig azt sem tudják, mi a jófene lehet. (Tudom, vannak kivételek).
A képzett segítők legjobb esetben főiskolát végzettek, pszichológiát, pedagógiát, jogot, esetkezelést (egyéni és csoportos), szociológiát tanulnak (és még sok mást is, ezek csak a legjellemzőbbek), 7-8 féléven keresztül és az utolsó év kivételével önismereti tréning is van heti rendszerességgel. A segíteni akarás önmagában nem elég. A szándék, a tudás és az ember összhangja kell megteremtődjön, hogy jót és jól tudjon cselekedni.
Szeretném, ha mindenki aki segítségnyújtásra szánja el magát - és nem ez a tanult szakmája - elgondolkodna, mielőtt belevág. A segítő munka lényegét röviden azzal lehet megfogalmazni, hogy a rászorulóknak (jobban szeretem a kliens kifejezést) nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani halászni. Nem azzal segítek elsősorban, ha valamit adok, vagy helyette elintézek, hanem ha megtanítom, rávezetem arra, hogy ő hogy tudja megtenni.
Ehhez nem elég ismernem a konkrét szituációt, ami miatt hozzám fordult, például nem tudja kifizetni a gázszámlát. Ilyenkor a családsegítéssel foglalkozó szakember beszélgetés keretében próbálja meg felmérni a problémákat, azt, hogy hogyan alakulhattak ki, mit szeretne elérni a hozzáforduló, milyen célokat tud, szeretne kitűzni maga elé.
Értelemszerűen egy család esetében nem lehet csak egy személlyel való beszélgetésre hagyatkozni, a család egészét kell - lehetőség szerint - bevonni. A későbbiekben a problémák tisztázása után következnek a lehetőségek és a célok. Ki mit tud tenni a családon belül a helyzet változtatására. A segítőszakmában is helytálló az „apró léptek” módszer. A klienshez, a jelenlegi helyzethez igazítva elérhető célokat kitűzni. A célhoz vezető utat szakaszokra osztani, a részcélok elérése motiváló. A kliensnek látnia kell, hogy képes változtatni, képes tenni magáért, céljaiért, nincs eleve kudarcra ítélve. A folyamat nem húzódhat el évekig, amint a kliens már „megtanult halászni”, le kell zárni a segítőfolyamatot. Utánkövetésre persze szükség van (nem tévesztendő össze a kontrollal!), illetve a kapukat nem kell bezárni, ha valamiért ismét segítségre szorul, tudjon hová fordulni.
A segítő személye eszköztára szerves része. A legfontosabb, hogy előítélet-mentesen tudjunk közelíteni a kliensekhez. Nem lehetünk azok, akik majd „megmondják a tutit”. A segítőszakma egyik legnehezebb része ez. Megismerni és nem megítélni embereket, akik valószínűleg teljesen másképp élnek mint mi, értékrendjük a mienktől eltérő. Úgy terelni más irány felé őket, hogy ne tűnjünk felsőbbrendűek, megmondóembernek, ne érezzék, hogy olyat akarunk rájuk erőltetni, amit ők nem tudnak teljesíteni. Tiszteletteljes és egyenlő bánásmódot kell biztosítani. A lekezelést, „én jobb vagyok mint Te” mentalitást nem engedhetjük meg magunknak. Nincs és nem lehet ítélkezés.
Nagyon fontos a megfelelő távolságtartás. A segítő nem azonosulhat a klienssel, mert 1. Nem tud hatékonyan segíteni 2. Hamar kiég, az intenzív érzelmek kimerítik, gyakorlatilag belebetegszik a munkájába. A szociális szakmában dolgozóknak a prevencióra, prevenciós programokra is gondolniuk kell, hiszen valamit megelőzni kevesebb munka, fájdalom, sérülés árán lehet, mint utólag helyreállítani az eredeti állapotot.
Az „amatőr” segítőknek legtöbb esetben semmilyen előképzettségük nincs, él bennük a segítés szándéka, de ez nem elegendő. Az ő esetükben is legalább egy kétéves szociális asszisztensi képzés jó lenne, mert a szakma nem ismerete miatt sajnos több kárt okoznak, mint hasznot. Természetesen sokan közülük gyakorlati tudnivalókat (ellátásokról, ügyintézésről, stb.) hamar elsajátítanak, ez azonban csak tűzoltásra alkalmas. Halat ad, és nem tanít halászni.
Sajnos a segítők között előfordulnak úgynevezett szindrómás segítők is. Erről akkor beszélünk, ha a segítőnek magának is vannak problémái, és saját önértékelését, cselekvőképességét azzal próbálja meg helyreállítani, hogy másokon segít. Nem kell hosszan magyarázni, ez miért van kudarcra ítélve.
Manapság egyre nagyobb az igény a segítség különböző formáira. De aki igazán segíteni akar, mérje fel, hogy a fentiekben leírtakból mire képes a jó szándéka mellé elsajátítani. Mennyire érzi alkalmasnak magát arra, hogy ne ítélkezzen. Hogy ne azt mondja meg, hogy mit kell tenni, hanem megmutatja az utat a hogyanhoz. aki nem érzi azt, hogy na, elintéztem neki a gyvt-t, de jó neki, hanem segítsen a lent lévőnek önbizalmat és önbecsülést adni. Aki képes arra, hogy ne egy „kiválasztottat” hurcoljon programokra, mint a győzelmi zászlót, hanem a háttérből segítsen abban, amiben igazán szükséges.
A téma szakirodalma széleskörű és magyarul is hozzáférhető. Az önkéntesség, segítség nem az, hogy kap ruhát, ételt, pénzt, programokat valaki, hanem az, ha képessé tesszük arra, hogy ezt maga tudja biztosítani magának és családjának.
Ehhez kellenek a képzett segítők.
Temptation
