Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyereket szülni azért, hogy más nevelje fel?
„Csinálja, akinek két anyja van!” , ismerjük ezt a nem kicsit hárító mondást, ami normális családoknál azt jelenti, hogy a kutya nem fog nekiállni valaminek. Nálunk akkor hangzott el ez a mondat, ha anyámat akartuk valamire mozgósítani, így tettünk utalást arra, hogy ő az egyetlen, aki képes a dolgokat a helyére tenni. Anyámnak ugyanis két anyja volt, még ha biológiai értelemben véve csak egy is, a hagyományos anya-lánya viszonyhoz képest azonban egy szövevényes, háromszemélyes darab főszereplője volt ő, a nevelő- és az igazi anyja. A helyzet megértésére először tisztázzuk szereposztást, aztán pedig elemezzünk.
Anyám a háború után született vidéken, nagyanyám első gyerekeként, aki a régi szokások ellenére, furcsa mód 40 évesen vállalt először gyereket, s mivel szegénységben éltek (sógornőjével ellentétben), amíg ő cselédkedett, addig anyámra a szóban forgó nagynéni, azaz a sógornő vigyázott. Neki pedig nem lehetett gyereke. Teltek a hónapok, az évek, anyám pedig valahogy kimondatlanul a nénjénél maradt, nagyanyám pedig szült még egy gyereket, egyszóval mindenki jól járt.
„De hát odaadtak téged, csak úgy lemondtak rólad, miért nem haragudtál soha anyádra?” Ez a kérdés gyerekkorom meghatározó eleme volt, anyám pedig nem értette, mit nem értek. És én sem őt.
Neki ugyanis, legalábbis szerinte, mindenből dupla járt. A suliból hazafelé duplán evett, egyszer otthon, egyszer pedig itthon. Ha valami baja volt, két helyen szeretgették, két helyen ugrálták körül, s ha az egyik helyen felborult a világbéke, mindig volt egy másik, ahová elmehetett duzzogni.
Haza azonban a nénjéhez ment, az origó ott volt, s ha valami rossz fát tett a tűzre és „haza zavarták” az igazi mamához, lelki beteg volt, hogy nem kell a „Nénnyének”.
Vidéken, régen bizonyára máshogyan működött minden, anyám legjobb barátnője ugyanis pont ilyen felállásban került el az anyjától a nagynénjéhez, s talán nem véletlen, hogy ők ketten úgy voltak együtt, mint a héja, meg a borsó, senki nem értette meg őket annyira, mint ők egymást.
Ha a történet szereplőinek a fejével gondolkodom, mindenkinek értem az igazságát. Nagyanyám talán nem volt az az igazi anyatípus, nem véletlen az sem, hogy csak 40 évesen szült először, rá négy évre pedig utoljára, abban a korban, amikor minden családban fél tucat gyerek volt. Anyagi helyzetét felmérve pedig még örülhetett is, hogy a gazdag sógorék akarták felneveli az ő gyerekét. Csak hát a tudat, hogy szült egy gyereket és elengedte... Belátó volt és bölcs, vagy hidegfejű és szívtelen?
Anyám soha nem ítélkezett az anyja felett, felnőtt fejjel viszont már sok mindent megértek, hogy miért lett olyan nő, amilyen. Aki mindenhol és mindenkinek meg akar felelni, mindenkivel kedves, és mindenért hálás. Aki öreg fejjel is elhiszi, hogy csak akkor szeretik, ha félrehord egy Gellért-hegyet és úgy érzi, hogy ő tulajdonképpen a világegyetem egy kis jelentéktelen porszeme, aki azért van itt, hogy folyton csak adjon. Mert hát kompenzál. Többek között azzal is, ahogy velünk anyatigriskedik.
Nagyanyám és a sógornője tehát mégsem találta föl a spanyolviaszt, még ha olyan egyszerűnek tűnt is minden. Azokban a családokban, ahol tele volt a ház éhes szájjal, talán tényleg egy alternatíva lehetett, hogy „kisegítették” az egyik rokont egy gyerekkel, hol volt akkor még a lombikbébi program! Tiszta sor, mindenki nyert az ügyön, még az örökbefogadással sem kellett bíbelődni. Csak azt a lelki vonalat kellett volna kiiktatni valahogy. Mert mindenki vihette magával a maga keresztjét és eltorzult világát: a nagyanyám, aki egész életében hajtott valamit, amit soha nem ért el és sehol nem volt békéje. A nagynénikém, aki úgy érezte, hogy valami pluszt kell annak a szegény gyereknek adni (minimum egy lovat, de egy bunda is megtette szezononként), hogy ott maradjon nála, de lelkileg zsarolta is, mert sosem volt biztos benne, hogy szereti őt anyám, úgy legalábbis, ahogy akarta. Végül pedig anyám az örökös megfelelési kényszerével, mert hát ez történik, ha összegubancoljuk ezeket az ősi kötelékeket.
Pedig milyen egyszerű lenne ez, sok gyerektelen családban lehetne megoldás, testvérek szülnek testvéreknek, rokonok, barátnők, de nem megy ez. Több évtized tévedése állt össze bennem, anyámnak viszont ezt soha nem mondom el. Hogy anya csak egy van...
