Mire jó a tornaóra? És egyáltalán, ki veszi azt komolyan? Néhány évvel ezelőtt (is) felmerült, hogy meg kellene szüntetni a készségtárgyak - és ezen belül is a testnevelés - osztályzását. Akkor hallottam a rádióban nyilatkozni egy tesitanárt, akinek éppen az volt a legnyomósabb érve az ötlet ellen, hogy már így sem tekinti őt senki igazi tanárnak, az óráját pedig valódi, „komoly” iskolai órának, a jegyek eltörlése pedig még tovább rontana a helyzeten.
Szóval, mire jó a tornaóra… vagy inkább mire nem jó? Nem jó például arra, hogy bonyolult szertornagyakorlatot sulykoljon valakibe, akinek ehhez az égvilágon semmi érzéke - ez saját tapasztalat. Nem jó arra sem, hogy az egy-egy órára jutó száz körrel (nem vicc!) megszerettesse valakivel a futást - ez is saját tapasztalat. Ráadásul még a testsúly kordában tartására sem alkalmas - ezt pedig kanadai kutatók mondják.
A Canadian Medical Association Journal által ismertetett felmérésben azt vizsgálták, hogy az iskolai testmozgás - ami gyakorlatilag a tornaórákat jelenti - hogyan befolyásolja a testtömegindexet. Mivel a gyerekkori elhízás az egész világon egyre gyakoribb probléma, hiszen jelenleg több mint háromszor annyi az elhízott gyerek az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában is, mint akár 40 évvel ezelőtt, logikusnak tűnt, hogy bármi alkalmas lehet a probléma enyhítésére, ami fokozza a szervezet energiafelhasználását. Itt jött be a képbe a tornaóra.
Csaknem 20 ezer gyerek adatainak elemzése alapján kiderült, hogy bár az iskolai testnevelés kétségkívül sok mindenre alkalmas, többek között javítja az aerob kapacitást, erősíti a csontokat és fokozza a hajlékonyságot, de a kilók makacsul ellenállnak a tornatanárok próbálkozásainak. A testtömegindex ugyanis nagyjából ugyanannyi, függetlenül attól, hogy részt vett-e a gyerek rendszeresen tornaórán vagy sem.
A kutatás vezetője több lehetőséget is felvet az iskolai testnevelés kudarca mögött. Lehetségesnek tartja, hogy más kedvezőtlen hatások kioltják a rendszeres iskolai mozgásból adódó előnyöket, de igen reális magyarázatnak tűnik az is, hogy az órák módszere vagy intenzitása egyszerűen alkalmatlan arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Nyilvánvalóan nem az a megoldás hát, hogy az iskolai testmozgást úgy, ahogy van zsákutcának minősítjük és lemondunk róla, hanem sokkal inkább meg kell keresni, hogyan tudná valóban betölteni feladatát.
Őszinte leszek, én sem veszem véresen komolyan a dolgot. Igazán nem sűrűn - mondhatnám inkább, hogy nagyon ritkán - fordul elő, hogy „nincs kedvem, itt is fáj meg ott is fáj”, de ha valamelyik lányom azzal jön reggel, hogy aznapra felmentés kellene, akkor rögtön leteszem a kávémat, nyúlok a tollamért és minden különösebb kérdezősködés nélkül írom az igazolást. Számomra ugyanis ilyen gyakorisággal az is éppen elegendő indok, hogy pillanatnyilag semmi kedve harmincszor körbefutni az iskolát, medicinlabdát emelgetni vagy ugrálni a betonozott udvaron. Ha kedvük van (és általában van), akkor úgyis szívesen elmennek kettesben futni vagy úszni a barátnőkkel - vagy akár még engem is hajlandók elkísérni az uszodába, de ez csak minden második sátoros ünnepen fordul elő, úgyhogy igencsak meg szoktam becsülni az ilyen ritka megtiszteltetést.
