Léna újabb apróságokkal gyarapította kis tudásrepertoárját. Ma (szerdán) reggel kétszer határozottan és félre nem érthetően megfordult a hátáról a hasára. Igaz, segített neki kicsit a gravitáció – nem, nem az ágyról zuhant le hasra, hanem a játszószivacsának a szélére ficergett, és onnan fordult a hasára. De délután az ágyon is bemutatta, szóval tudja. Az más kérdés, hogy hasról hátra már régebben megfordult, de ha elfárad hason, akkor nyöszög, hogy fordítsam meg, mert láthatóan nem jött rá, hogy azt a vicces dolgot éppen ilyenkor kéne csinálni ahhoz, hogy elérje célját.
Új, kedves tudománya a nyelvöltögetés. Azt nem kell ecsetelnem, hogy mennyire jajdeédes, amikor egy kisbaba vigyorogva kidugdossa folyton a nyelvét, és örül neki. Ráadásul sokkal hatékonyabban tudja így nyállal beborítani a külvilágot. Bár enélkül sem rossz, egy rövidebb vállon-séta után rendre pólót kell cserélnie a sétáltatónak, ha nem akar megfázni a vizes ruhában.
Mivel sokat szeret kézben lenni, Lea is sokat cipelgeti a babáit velünk, amikor együtt kirándulunk a lakásban. Lénát is cipelné, meg is próbálta. Ez sajátos mutatvány: én ráhelyezem hordozó pozícióban Lénát Leára, aki automatikusn csimpaszkodni kezd (csak arra kell vigyázni, hogy ne Lea haját markolja). Elindul Lea, én meg rájuk hajolva tartom a kis csomagot. Az eseményt, Leához illően, vers követte. Erős intertextualitás, de nem plágium! Így hangzik:
„Léna sószsák lehet,
Százötven kiló
Lábamra csimpaszkodik,
Mint óriási ló.”
A harmadik új skillt nem a gyerek, hanem mi fejlesztjük – és még van hova fejlődnünk. Hiába második a gyerek, vannak még bejáratlan területek, meg aztán többnyire egészen mást kíván, mint Lea annak idején. Kitaláltam ugyanis, hogy mi lenne, ha Lénát beköltöztetnénk Leához. Ha mondjuk lenne egy gyerekünk, aki nem mindig alszik velünk és talán alszik is éjszaka. Nem légből kapott ötletelés ez, csak olybá tűnt, hogy Lénának van hajlama erre a viselkedésre, míg Leának sosem volt, az erre irányuló hosszabb-rövidebb kísérletezést rendre kudarc követte. S mivel neki nem volt ilyen szuper levehető oldalú babaágya, ezért a ki-beemelgetéstől fájós derekú, hullafáradt anyjét könnyen meggyőzte, hogy jobb a nagyágyban összebújni (tényleg jobb).
Kedves apuka (együttalvás-párti) persze szívrohamot kapott, hogy egy ilyen pici babát, és külön, és hogy persze, mert szegény, ő második. Mivel még, a rossz bánásmód ellenére, nem fedeztem fel a szeretetre képtelen pszichopata személyiségjegyeit Lénán, ezért kötöttem az ebet a karóhoz. Hatalmas szobaátrendezés, kiságy átszerelés következett, majd este a gyermeket megitattuk, elhelyeztük a szájban a cumit, őt pedig az ágyban, fejéhez rongy, simogatás (ó, az a hosszas kiságyba hajlásos derékfájás, régi jó barátom), és elaludt, mert ő szerencsénkre ilyen, csak így elalszik. Ez nem nevelés eredménye és nem érdem, ezt egy nem alvó gyerekkel a hátam mögött mondom, hanem puszta isteni szerencse.
Leát is sikerült úgy lerakni, hogy ne ébressze fel Lénát, elaludt. Két gyerek aludt szépen a szobában, édesek voltak persze. Én pedig, lássatok csodát, nem zseblámpával közelítettem meg kis vackomat, hanem egészen egyszerűen felkapcsoltam a villanyt és besétáltam. Mit besétáltam, elheveredtem, szétterpeszkedtem az ágyamon és olvasgattam. Majd elszundítottam. Egyedül! Olyan húsz percig. Ekkor befurakodott mellém Lea és Macóka. Léna fél tizenegykor evett álmában, és békésen aludt. Az aggódó apuka felvetette kettőkor, hogy hozzuk át, mert mégis csak olyan disznóság, hogy pont a legkisebb legyen kirekesztve a családból, de meggyőztem, hogy nem kell felébresztenünk és átrángatnunk, nem lesz attól jobb neki. Háromkor felébredt magától. Ekkor követtem el a Baklövést. Jobb érzéseimet elhallgattatva átcipeltem Lénát és az alvós cuccait hozzánk. Csakhogy Léna nem egy éjszaka sétáló kétéves, ezért értelemszerűen a mozgunk, fény támad, susmorgunk azt jelentette számára, hogy ideje felkelni. Aggódó apuka megnyugodott, hogy nincs tőle fájdalmas távolságban kisebbik leánya, majd aludt tovább. Mi Lénával fél ötkor aludtunk vissza, illetve én valamivel hamarabb. Ma folytatódik a kísérlet, de igyekszem nem áthozni, ha ő nem ragaszkodik hozzá.
Mivel tudom, hogy a ki kivel alszik hálás sáncépítő téma, ezért leszögezem, hogy én sem az együtt, sem a külön alvásnak sem híve, sem ellensége nem vagyok. Nem azért, mert egy ÖNSz lennék (ötletszerűen nevelő szülő), inkább JNSz-nek (jóérzés szerint nevelő szülő) vagy SzMSz-nek (szenvedést minimalizáló szülő) nevezném magamat. Nálunk bejött az együttalvás is, meg a különalvás is – mondjuk szerintem a kisággyal együtt nem árt egy minimum 160, de inkább 180 centi széles szülői ággyal is felszerelkezni gyermekvárás idején. Biztos, ami biztos.
