Ki ne ismerné a szelektív süketség nevű gyerekbetegséget, ami alapesetben tünetmentes, de a mégoly ártatlan és egyszerűen teljesíthető szülői kérés és kívánság is azonnal aktiválja. Ne reménykedjünk, a gyerek növekedésével és okosodásával a helyzet nemhogy javulna, hanem rosszabbodik, és kamaszkorban már-már elviselhetetlen méreteket ölt.
Én például már nem gyúrok nagy babérokra, csak egészen apró kéréseim vannak. Nem kívánom például, hogy elmosogassanak, csak annyit, hogy a tiszta edényeket pakolják a helyére. Nem várom, hogy időről-időre kisikálják a fürdőszobát, azt viszont igen, hogy esténként vagy a reggeli készülődés befejeztével ne hagyjanak csatateret maguk után. No meg természetesen ki-ki a maga szobáját takarítja, amibe nemigen kívánok beszállni, ha nem muszáj. Egyszerűen teljesíthető kívánságok? Szerintem igen. Már ha egyáltalán eljut hozzájuk a kérés. De nem jut, mert ők is szelektíven süketek, olyannyira, hogy a „kissé” nyomatékosabban megismételt felszólításra ártatlan szemekkel felnéznek a könyvből vagy a számítógép monitoráról, és csak annyit mondanak: „Ja, bocsi, nem hallottam.” Ami még korántsem jelenti azt, hogy győőőzelem, ááá, dehogy. A dolog továbbra is kétesélyes: vagy feltápászkodnak végre, vagy sem, de jellemzően az utóbbi.
Hogy miről jutott mindez eszembe? Hát persze, hogy egy felmérésről, amit az amerikai kutatók eredetileg annak a közkeletű vélekedés cáfolataként indítottak, hogy az amerikai kamaszokat önző módon csak a saját érdekeik irányítják, nem segítenek szüleiknek, és e téren sokkal rosszabb a helyzet, mint akár egy másik országban élő kortársaik esetében. A Child Development című lapban nemrégiben közzétett kutatás nagyon derűlátó, már-már hihetetlen eredményt hozott, miszerint korántsem olyan rossz a helyzet, mint azt sokan hiszik. Az amerikai tinédzserek többsége igenis önzetlen és segítőkész, és azonnal ugrik, ha segítenie kell szüleinek. A csudába, mindig tudtam, hogy rossz helyre születtem, odaát még a fű is zöldebb, és kolbászból van a kerítés…
Na, de mégis, miből jutottak erre az irigylésre méltó következtetésre? Abból, hogy négy történetet mutattak meg 12 éves kiskamaszoknak és 15 éves tinédzsereknek (összesen 120 gyereknek) és szüleiknek, melyekben az volt a közös, hogy mindegyikben az jelenthetett megoldást, ha a gyerek felborítja saját előre megtervezett programját csak azért, mert a szüleinek hirtelen szüksége támadt a segítségére, illetve fordítva: a szülőnek kell kicsit átszerveznie az életét azért, hogy a gyerekének segíthessen. Az egyik történetben például éppen arra az estére jelenti be a fuvarvállalat a hetekkel korábban megrendelt bútor házhoz szállítását, amikor a szülők baráti összejövetelre készülnek, ezért Barbara nevű lányukat kérik meg, hogy otthon várja az új heverőt. Igen ám, de ez a bizonyos Barbara moziba készült a barátaival, amit így le kellene mondania. A felmérésben részt vevő gyerek-szülő pároknak két kérdésre kellett válaszolniuk: arra, hogy ki engedjen, illetve az egyik fél miként értékeli a másik fél döntését.
Kiderült, hogy a kisebb és nagyobb kamaszok többsége „helyesen” döntene, azaz saját programját átszervezve segítene a szüleinek. Kiderült az is, hogy a szülők inkább képesek elfogadni gyerekeik „önző” döntését, míg a gyerek általában kevésbé tolerálja, ha szülei nem az ő szája íze szerint oldják meg a nehéz helyzetet, és könnyebben rásüti az „öregekre” az önzőség bélyegét. Érdekes megfigyelés volt, hogy a nagyobb gyerekek kevésbé gondolták magukról, hogy önzőek lennének, ha nem engednek eredeti elképzeléseikből, és magukra hagyják szüleiket a probléma rendezésében. Ez utóbbit azzal magyarázzák a kutatók, hogy az életkor előrehaladtával egyre szaporodnak a serdülőkori szülő-gyerek konfliktusok, így a gyerek mindinkább úgy érzi, hogy nem követ el semmi elítélendőt azzal, hogy a szülő segítségkérését figyelmen kívül hagyva kizárólag saját érdekeit tartja szem előtt.
Ja, hogy elméletben az amerikai kamaszok többsége tisztában van vele, hogy a család alapjában véve egy kölcsönös együttműködésen és alkalmazkodáson alapuló közösség, ami csak úgy működhet jól, ha minden tagja akkor is hajlandó segíteni a másikat, ha szíve szerint éppen mást csinálna.
Akkor mégis jó helyre születtem. Elméletben ugyanis az én gyerekeim is pontosan tudják ezt. Hogy akkor mégis milyen pillanatnyi érdeküket sérti, hogy a kikészített teli szemeteszsákot elmenőben bedobják a kukába, amihez még kerülőt sem kell tenniük? Inkább megkerülik vagy átlépik, esetleg átugorják, de nem és nem, a szemét nem kerül le a helyére. Nos, a leggyakoribb okok: „fáradt vagyok”, „nincs kedvem”, „tegnap (tegnapelőtt, két hete, tavaly nyáron - a nem kívánt rész törlendő) is én vittem le” vagy egyszerűen „csak”. De ez is csak akkor, ha egyáltalán eljut a fülükig a kérés. Egyébként pedig marad a szelektív süketség.
