A játék alapvetően vidám és boldog cselekvés, mégis komoly pszichológiai háttérrel bír. Míg azt gondoljuk, hogy a gyerek csak önmaga szórakoztatására süti a homokpitét (később majd kiderül, hogy ez igaz tulajdonképpen), vagy fújja a szappanbuborékot, addig számos elmélet, kutatás vizsgálja, magyarázza ezt az egyszerűnek látszó folyamatot. Az vitathatatlan, hogy az első játszótárs az anya, azt azonban sokszor nehéz eldönteni, hogy mikor hívjuk játéknak a gyerek foglalatosságát. Vajon valóban játszik, amikor csendben szöszmöszöl a sarokban egy kanállal? Meglepő, de a válasz az, hogy igen, a gyerek bármely tevékenysége az lehet. Lapozgattam tehát egy kicsit, hogy ki, mit gondol a játékról.
Minden gyerek játszik, nem játszani ugyanis lehetetlen (ez betegségre utalhat), ezt az önfeledt tevékenységet pedig már az ókorban is vizsgálták a nagy gondolkodók. Platon csupán a felnőtt élet előkészítésének tartotta, Arisztotelész írt először a játék örömszerző és gyógyító funkciójáról. Cicero ennél tovább ment, szerinte már nem csak a gyerekek, hanem a felnőtteket is kikapcsolja a napi funkciókból. Az évek során aztán egyre bővült a játékkal foglalkozó tanulmányok, elméletek és irányvonalak száma, sokszor egymásnak ellentétes vezérmotívumokkal, az azonban vitathatatlan, hogy igazságot tartalmazott mindegyik. S bár a 20. század előtt a játékot pusztán öncélú cselekvésnek tartották, valójában egyáltalán nem az, a célja ugyanis a felfedezés, kísérletezés és a képességek megszerzése.
Schaller a játékot a munka ellentétének tekintette, a kimerülő erőforrásokat teremti újjá, azaz nem tesz mást, mint pihentet. A játék egyébiránt mindenféleképpen szabadon választott cselekvés, a munka pedig gyakorlati kötelesség, ráadásul nem rutin jellegű. Stanley Hall érdekes elmélettel állt elő, miszerint a játék nem más, mint az egyedfejlődés megismétlése, a játékformák ugyanis viszonylag állandó sorrendben követik egymást a különböző életkorokban. A gyerekek játéka ugyanis utánzása a faj addigi jellemző tevékenységi sorának.
Lange azt mondta, hogy a játék a kielégítetlen igényeket kárpótolja, egyéb funkciója azonban nincs. Más viszont nem csak kiegészítő cselekvést látott benne, hanem egyenesen a nélkülözhetetlen készséggyakorlást, Karl Groos szerint ugyanis mindenfajta cselekvést begyakorolhatunk, s majd ez tesz képessé minket a munkavégzésre. E szerint tehát játék nélkül nem létezik a hatékony felnőtt társadalom. James Sully szerint a játék öröme sok mindenért kárpótol, s megadja a gátlások leküzdésének lehetőségét és az élvezetes módját emeli inkább ki inkább. Anna Freud szerint a játék nem más, mint a vágyak kivetítése. Sőt, állítása szerint a kellemetlen élmények ismétlésen alapuló megszokása feloldja a szorongásokat is. Nem csoda, hogy napjainkban nem az elméleti, hanem a gyakorlati háttér, azaz a pszichoterápia felé irányul a vizsgálatok fókusza.
Piaget három lányának fejlődését figyelte meg és ezt a megfigyelését jegyzőkönyvezte. Ennek alapján úgy vélte, hogy a világot kognitív (megismerő) képességeinket gyakorolva, a saját igényünk szerint alakítjuk. Ennek ellentéte az utánzás, amikor pont fordítva, mi alkalmazkodunk a külvilághoz. Nem kisebb dologra következtet a kettő viszonyából, tárgyából, mint az értelmi képességekre. Itt találkozhatunk tehát először azzal a merész gondolattal, hogy az ember újító képessége mennyire határozza meg őt magát.
Az egyik legérdekesebb irányzat Lev Szemjonovics Vigotszkij nevéhez fűződik, szociokulturális szempontból értelmezi a játékot. Szerinte, amikor a gyerek társas játékot játszik, fejlett cselekvést végez. A társadalom közvetítésével nem csak együttműködést tanul, hanem fejlődik is a képessége, ugyanis a játékban mindig picivel több van, mint amennyi a gyerek képessége. Éppen ezért nem mindegy, hogy mit közvetít a gyerek felé az adott társadalmi réteg, valamint mire ad lehetőséget.
Buytendijk nem a társadalommal hozza összefüggésbe, szerinte a játék nem más, mint életösztön, s nem csak a szabadságra törekszik az egyén, hanem a környezettel való egybeolvadásra és a feszültség feloldására.
Láthatjuk tehát, hogy milyen messze jutottunk a játék egyszerű meghatározásától, ami azt mondja, hogy a játéknak nincs haszna, pusztán magáért a cselekvésért folyik. Nem más, mint illúzió, ahol minden lehetséges, ahol önmagunkat alkotjuk újra, térben és időben végtelen. Hagyjuk tehát játszani a gyereket, de ne akarjuk azt, hogy játsszon! Az önmagáért végzett cselekvés ugyanis nem csak felkészítő, hanem feldolgozó folyamat is, aminek hiánya súlyosabb következményekkel járhat, mint egy ingerszegény szobába zárt gyerek. Játsszon a gyerek tehát a játékért, s ha ehhez nem kell neki más, mint egy üres műanyag flakon, akkor se ijedjünk meg.
Forrás:
- Nógrády László: A gyermek és a játék. Magyar Gyermektanulmányi Társaság, Budapest, 1913.
- Páli Judit: A játék mint alapozó funkció. IN: Játékpszichológia. Eötvös, Budapest, 1995.
