Már megint császármetszés, az örökzöld klasszikus. Sokszor, sokféle összefüggésben került már szóba itt is, most viszont eszembe jutott, vajon mindannyian tudjuk-e (és jól tudjuk-e), hogy valójában hogyan is kerül a csizma az asztalra, azaz egy császár a szülészeti műtőbe. A közhiedelem ugyanis úgy tartja, hogy a császármetszés (latinul sectio caesarea) elnevezése onnan ered, hogy Julius Caesar is ilyen beavatkozás segítségével jött világra, de valóban így van? Rögtön az elején jöjjön egy kis történelem. (Az információk a National Institutes of Health elektronikus könyvtárának anyagából származnak.)
A kifejezés eredetét jobbára homály fedi, de több jel is utal arra, hogy Julius Caesar csak áttételes szerepet játszik a műtét történetében, mely a római kornál jóval korábbi időkre nyúlik vissza. Már a görög mitológiában is vannak ugyanis utalások a „tiszta születésre” mint a félistenek és istenek kiváltságára, mely nem jelentett mást, mint hogy a magzatot az anya hasán ejtett metszésen át segítették világra. A hús-vér emberek közül sem Caesar, hanem Numa Pompilius király volt az első, aki rendeletben kötelezte a szülő nő körül segédkező szülészeket és bábákat, hogy ily módon igyekezzenek legalább a gyermek életét megmenteni, ha az anya esetében már semmi reményt nem látnak erre. Később Caesar is hozott egy hasonló tartalmú rendeletet (Lex Caesarea), ami valószínűleg nagyban közrehatott abban, hogy a császármetszés elnevezést sokan még ma is az ő személyéig vezetik vissza. Pedig azt is tudjuk a történelemből, hogy Caesar édesanyja, Aurelia halála csak tíz évvel előzte meg fiáét, noha szinte biztos, hogy az akkori körülmények és felszereltség mellett ez már röviddel a császármetszés után bekövetkezett volna.
A jóval valószínűbb magyarázat szerint a császármetszés latin elnevezése a „sectio” (vágás) és a „caedere” (metszeni) szóból ered, amibe aztán fordítási pontatlanság folytán „keveredhetett” bele Julius Caesar személye.
Ugorjuk most át a császármetszés évszázadokon át ívelő rögös útját, és folytassuk a legfrissebb eredményekkel. A New England Journal of Medicine egyik legfrissebb száma egy olyan kutatásról ad hírt, melyben több mint 13 ezer tervezett császármetszés esetében vizsgálták, mennyiben befolyásolja az újszülött későbbi sorsát a beavatkozás időzítése, mégpedig olyan édesanyák esetében, akiknek egy vagy több gyermekét korábban már hasonló módon segítették a világra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem elszigetelt jelenség elemzésére fecsérelték a kutatók az idejüket, hiszen az Egyesült Államokban folyamatosan emelkedik és jelenleg 30 százalék körül van a császármetszések aránya, és az évente elvégzett 1,3 millió beavatkozás 40 százaléka olyan anyánál történik, aki szült már hasonló módon – igaz ugyan, hogy ebbe az arányba a sürgősségi császármetszések is beletartoznak.)
Kizárólag a 37. hét után végzett császármetszéseket vizsgálták, vagyis azt az időszakot, amikor a magzat már jó eséllyel életképes, és akár bármelyik pillanatban világra jöhet. A 37. héten világra jött újszülöttek esetében kétszer gyakrabban léptek fel szövődmények (légzési zavarok, fertőzések stb.), és több újszülött szorult intenzívosztályos ellátásra vagy hosszas kórházi kezelésre, mint azokban az esetekben, ahol csak a 39. hét után került sor a műtét elvégzésére. Pontos számokban kifejezve: a 37. héten 15,3 százalékban fordult elő valamilyen probléma, a 38. héten születettek között 11 százalékban, a 40. héten pedig mindössze 7,3 százalékban.
A 40. hét előtti császármetszés a megszületés utáni légzési problémák veszélyét fokozta a legnagyobb mértékben, melyek a 37. héten 4,2-szer nagyobb arányban jelentkeztek, mint 2,5–3 héttel később. Nemcsak a 40. hétnél korábbi, hanem a 41–42. héten elvégzett császármetszések tekintetében is hasonló tendenciát tapasztaltak, és a kutatás vezetője szerint azokban az esetekben is hasonló helyzetet regisztrálhatnának, amikor a császármetszést nem előzi meg korábbi hasonló beavatkozás.
A felmérés persze nem azért indult, hogy a császármetszést valami szükségképpen ártalmas, ennél fogva mindenképpen kerülendő, káros dolognak tüntesse fel. Üzenete igazából azoknak szól, akiknek szakemberként kell meghozniuk a döntést a császármetszésről és leginkább annak megfelelő időpontjáról. Ahogyan egy amerikai szaktekintély a cikk mellett megjelent kommentárjában fogalmaz: „Ha az utcán találomra megállított szülészeket megkérdeznénk arról, hogy a 38. hét végén vagy a 39. hét elején kell-e elvégezni a császármetszést, nagy többségük jó eséllyel azt válaszolná, hogy a terhesség legvégső szakaszában már teljesen mindegy, néhány nap ide vagy oda már igazán nem számít. A mostani kutatás viszont rácáfol erre, hiszen azt jelzi, hogy bár a különbségek első látásra nem tűnnek túl jelentősnek, a különféle szülés utáni szövődmények veszélye a 37. hét után is kismértékben ugyan, de folyamatosan csökken.”
