Hiányzik a szerelem az életemből.
Hiányzik a szerelem az életemből. Leginkább az ijeszt meg, hogy attól félek, már sose leszek szerelmes. Kiégett belőlem a hit és a bizalom a szerelem iránt, olyan ez, mintha már nem hinnék a Mikulásban. Mintha a szerelem valami titokzatos tárgy lenne, aminek nem ismert a funkciója és az sem, hogy hogyan működik, én meg egyszer csak rájövök, hogy ez baszki egy krumplihámozó, és csak annyi a titka, hogy végig kell húznod az éles részét a krumpli oldalán... Lelepleztem a szerelmet. Nincs már többé varázsa.
Annyira szeretném újra érezni azt a gyomorszorítást randi előtt, a bizonytalanságot, hogy vajon mi lesz, ha találkozunk, a vágyat, hogy elkápráztassam a másikat, és lássam a szemében a 'húúú ez aztán a csaj' pillantást, és nekem is félre kelljen néznem, ha a szemembe néz, mert ő is ezt látná az enyémben...Hogy amikor kihúzza a széket nekem, vagy kinyitja a kocsiajtót, akkor megcsapjon a parfümje illata és megrészegítsen... Hogy amikor először megfogja moziban a kezemet a sötétben, akkor végtelen eufóriát érezzek. Hogy megint minden beérkezett sms-re szívdobogást kapjak és elpiruljak örömömben...
Hogy napokig gondolkozzam azon, hogy mit főzzek neki vacsorára először, és mit vegyek fel, amikor jön, hogy csinos is legyek, laza is, és persze kellően, de nem túlzóan dögös... Hogy odalegyek azért, mert a másik mindenhez hozzá tud szólni, és hallgatni legalább olyan jó vele, mint egymás szavába vágva lelkesedni… Bye bye szerelem, nagyon fogsz hiányozni, életem legszebb emlékei nagyrészt hozzád köthetőek. Kinőttük egymást, és nem kapok már belőled a méretemben, már nem gyártanak ilyet.
Ha egy kapcsolatot csak a szerelem tart össze, és álmaid hercege tényleg pusztán álmaid hercege, tévedtél, belátod, hibáztál, elismered, mindenki okos gondolatait meghallgatod, bólogatsz is, hogy igen-igen, tudod, mindent tudsz… De ha fogadat összeszorítva, ezerszer átgondolva, kianalizálva, belenyugodva, megbocsájtva, és igényeidből lejjebb adva sem működik, akkor mi van? Állsz a világban egy csecsemővel, nőként, a világ legboldogabbja vagy, ha ránézel, és romjaidban heversz, ha a kapcsolatodra tekintesz.
Millió darabra hullott szét. Ha összerakod, újra és újra szétzuhan. Nem, nem akarok újra és újra megpróbálni. Vége. Mind a ketten értelmes, normális emberek vagytok, becsülitek is egymást, hiszen hittetek egymásban, kimondtatok nagy szavakat, fogadkoztatok, hogy márpedig ez működni fog, és szégyenszemre be kell látnod, hogy nem, nem működik. Jó lett volna… de nem. Kéne a bizsergés, a vágy, a másik elismerése, hogy fel tudj rá nézni, hogy el tudd fogadni. Kevés az, hogy szerelmes vagy. Szeretned is kell.
Vagy egyszer csak ott állsz, és azt érzed, hogy a lelked helyén egy nagy kocka beton van, hideg, és szürke. Gyászolsz egy kapcsolatot, és időd jelentős részében a másikat jobban sajnálod, mint saját magadat. Tudod azt, hogy nőként, egy gyerekkel újrakezdeni olyan, mintha a hosszútávfutó versenyen te nem a startvonalról indulsz, hanem egy másik kontinensről. Mégis boldog vagy: bármi is történik, bárhova sodor az élet, a Lényeg már Veled van, nem hajt a tatár, már szültél egy gyereket, magát a Csodát, a többi meg majd lesz valahogy.
O.U.T.
