Minél több gyerekünk van, annál igazabb az a mondás, miszerint a gyerekkel együtt változunk mi is, valamint minden megtörténhet, s még annak az ellenkezője is. Nemrég azzal a kedves kéréssel fogadtak az óvodában, hogy elvállalnám-e a szülői képviseletet a csoportban. Puff neki, éreztem, hogy ebből már nem tudok kimászni, pedig amennyire csak lehetett, az ilyen dolgoktól mindig tartózkodtam.
Na, persze nem azért, mert antipatikusan tojtam mindenre, hanem az ovi védelmében: nincs pénztárcám, a kulcsom havonta elhagyom, enyhén zaklatott és szétszórt személyiségemnek köszönhetően mindenki sokkal jobban jár, ha csendesen mosolygok a szülőin a hátsó sorban. Most azonban fel kellett kérnem szülőtársaimat, hogy adakozzanak csoportpénzt, mivel az óvónők hivatásukból kifolyólag nem foglalkozhatnak pénzzel. Pechemre nem készültem fel mindenre, főleg arra, hogy vannak hihetetlen és feldolgozhatatlan természettel és gondolkodással megáldott anyák.
Az elmúlt hat évben, amit különböző intézmények szülőijén is töltöttem, azzal a tapasztalattal lettem gazdagabb, hogy csoportpénzt fizetni senki nem smucig. Ha pedig valaki volt olyan kedves, hogy elvállalta annak gyűjtését, nem rugdostuk feleslegesen, legalábbis nem feltételeztük róla, hogy fagyira költi a féléves adag csoport pénzt. Az első szülői értekezleten hasznos élményekkel gyarapodtam, s kiderült az is, hogy van már „kedvenc” anyatársam is. Nem lesz egyszerű három évünk… Íme, zanzásított szülői értekezletünk:
”…Mi a búbánatra költik el a pénzünket?! …”
Feltételezhetően sörözni fogok belőle, akartam mondani csendesen, de hirtelen felmorajlott körülöttem a terem, a kérdés – mely egy dühödt anyától származott - ugyanis mind hangszínileg, mind tartalmában megrendítette a népet. Egymás szavába vágva magyaráztuk, hogy hamarosan jön a télapó, és biztosan mindenki szeretné, ha kapnának valami finomságot tőle a gyerekek, és jön a karácsony is, meg mennénk bábszínházba és különben is, én kérek elnézést, álltam volna a küszöbre rögvest.
Ekkor azonban új dolgokat tanulhattunk, ugyanis az előbbi kedves édesanya a télapó munkásságát is rövid úton megkérdőjelezte és erős fejhangon tiltakozott, hogy „csoki? Mit képzelünk mi! Soha!” Ezt huszadmagammal emészthettem, s kellően kibillentem a szerepemből, amikor barátnőnk ismét szót kért. Mégpedig az ügyben, hogy igyanak a gyerekek teát, de eddig csak ő, azaz a mindentudó, szent anya hozta be az ehhez szükséges dolgokat, filtert, citromot és cukrot. Pont. Itt bizonyára elalhattam, vagy mi, mert egyszerűen nem áll össze a kép, hogy hogyan juthattunk el idáig, csoportpénztől, teáig.
Azon kezdtem morfondírozni, hogy ez itt most nyilvánvaló ellentmondás, vagy anyuka csak valamit elnézett. Mikicsoki a testén keresztül, de literszámra a cukros tea Jocókába, na, az az igazi! A nappalim melegéből már tisztán látom, hogy akkor kellett volna odarohanni és közelről a hölgy arcába ordítani, hogy most vegyél vissza, mert örülök, ha a gyerekem legalább az oviban megissza a vizet, és te baromira nem kérdeztél meg egyikünket sem, hogy támogatjuk-e a tea literszámra való szervírozását a csoportban. De mi, azaz a többi döbbent szülő, csak néztünk, mint a luki nyúl, mert olyan valószínűtlen volt az egész jelenet.
Mielőtt felocsúdhattunk volna, főszereplőnk ismét magához ragadta a beszélgetés (muhaha) fonalát, hogy kisebb egészségügyi felvilágosítást tartson.
„ Vérvételre a büdös kölköket!”
Ekkor rendeződtek az erőviszonyok, s lettünk mi MI, az anyuka pedig Ő. Így mi, azaz a többi anyuka, mind azon vagyunk, hogy a beteg gyerekeinkkel telefertőzzük az óvodát, persze csak muriból, meg hát idióták vagyunk amúgyis mind, s csak toljuk be megállás nélkül a beteg kölykeinket a csoportba. Pedig kérem szépen, ha náthás a gyerek, egy vérvétellel megoldható minden probléma, vagy egy garatváladék-mintavétellel. Kész. Ez az oka, azaz mi, a óvodások sűrű betegeskedésének, egyébiránt Joci a büdös életben nem lenne beteg. Ekkor kezdett a nép megvilágosodni, miszerint ennek a nőnek nyilván Joci az első gyereke, nyilván úgy érzi, hogy feltalálta a spanyolviaszt, s nyilván elképzelhetetlen számára, hogy többen láttunk már háromévesnél nagyobb gyereket is közelről.
Egy hirtelen fordulattal azonban a fülsapkához kanyarodtunk, amiről mindannyian kapunk majd felvilágosítást, mert bizonyára egyikőnk sem hallott még róla. Ekkor döntött a két óvónő, hogy megmentik a helyzetet, s bőszen helyeseltek „anyánk” minden megnyilvánulására. A tömeg feloszlott, én pedig vert seregként kullogtam haza néhány anyatársammal egymást támogatva, s kerestük az állunkat a bokánk mellett. Mi lesz még itt?! És mi VOLT itt? Tömegpszichózis? Az agresszió és a demagógia ekkora erővel bír, hogy a többség, bár biztos az igazában, csendben meghunyászkodik és szemet huny az erőszak fölött? Én mindenestre fel vagyok készülve mindenre, s azt hiszem, legközelebb majd nem hagyom magam. Talán egy ügyvéd felfogadásával kezdem…
