Abigél már vagy öt napja nem eszik.
Abigél már vagy öt napja nem eszik. Őszintén szólva a lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy mi ezt a nemevősdit megússzuk. Még alig egy hete is röhögve meséltük mindenkinek, hogy Abigél a Kolompos koncerten elszabadult és minden gyerekhez odament, akinél csak kaját látott, és addig tette a szépet az anyukáknak meg apukáknak, amíg őt is megkínálták. Ekkor figyeltem meg, hogy a gyerekekben valami rejtélyes módon kódolva van, hogyan kell elfogyasztani a különféle rágcsálnivalókat, Abigél olyan profin ette a ropit, amit előtte még csak nem is látott, hogy nem győztünk csodálkozni. A végén már annyira szégyelltem magam, hogy kénytelen voltam neki venni egy zacskó kekszet a büfében, mert miután mindenkitől elevett mindent, már mások táskájában kezdett kotorászni.
Abigél a családban a nagyevő, ő volt az, aki a tál főzelék után kinézte még mások tányérjából is a kaját, majd evett még egy kis joghurtot, rányomott egy banánt, és lefekvés előtt még megivott két és fél deci tejet, majd bánatosan mutogatta az üres cumisüveget. Szóval borzasztó most nézni ezt a falánk gyereket, hogy mindenre a fejét rázza, elfordítja, sőt a végén sírni kezd. A mai adagja például fél pohár joghurt meg este egy kis főzelék. A tejet sem itta meg, pedig ilyen eddig még sosem volt. Láza nincs, vidám, kinézetre is minden oké, bár tény, hogy nagyon hamar elfárad. Szóval lehet hogy a halvásárlás és a karácsonyfadíszítés közé még egy orvoslátogatást is be kell iktatnunk.
Amikor nem ezen izgulunk, akkor lázasan készülünk a karácsonyra. Tavaly karácsonykor Abigélnek még fogalma sem volt semmiről, a karácsonyfát nézegette ugyan, dehát a saját kezét is elnézegette egész délelőtt, boldog békeidők. Szóval a tavalyi nem nagyon számít, így bizonyos értelemben ez az első, úgymond tudatos karácsonya, úgyhogy nagyon izgulunk. Gondosan csomagolom az ajándékait, majd szétfeszít a kíváncsiság, hogy mit fog hozzájuk szólni, és lejártam a lábamat, hogy mindenféle törhetetlen karásonyfadíszeket vásároljak, amiket kedvére fogdoshat, amikor pedig végre elalszik, mézeskalácsdíszeket meg bejglit sütök.
Vettünk egy óriási, két méteres fát is, már csak azt kéne eldönteni, hova állítsuk. A szűkebb családban két iskola van, az egyiket a gyerekem apja képviseli, a másikat én. Apuka szerint a fát tegyük oda, ahová való, azaz a földre. Abigél egy-kettőre rájön majd, hogy szúr, aztán többet nem megy a közelébe, viszont kedvére csodálhatja. Én viszont szkeptikus vagyok, és inkább feltenném a fát valami asztalkára, ahol tudja nézegetni, ha felemejük fogdosni is, de nem kell állandó készenlétben tölteni az elkövetkező két hetet, és főleg nem kell az ordító gyereket szenteste kihalászni a feldőlt karácsonyfa alól. Még van két napunk eldönteni.
Addig is mindenkinek nagyon boldog karácsonyt!
