19.hétNem fogjátok elhinni.
19.hét
Nem fogjátok elhinni. Mostanában egyfolytában savanyú káposztát és kovászos uborkát eszem, nagyjából mindenhez, ami sós. Szerencsére az édesség mellé még nem, de már szinte várom, mikor jön el a pillanat, amikor a somlói mellé kimarkolok egy roppanós koviubit. Nyamm..
Micsoda klisé, mondhatná az amerikai filmekben látott terhes nők étkezési szokásain edződött magyar közönség, de nekem tényleg újdonság, hiszen sem a kisfiammal, sem a kislányommal nem voltak kovászolt vagy savanyú igényeim, nem kevertem sósat édessel, nem öntöttem le a rántott húst csokiszósszal, és sosem tömtem magam ugyanazzal a kajával hetekig vagy hónapokig.
Kimondottan kívánós is csak egyszer voltam, Lackóval, amikor február közepén, majd’ négy hónapos terhesen egyszer csak azzal rontottam a férjemre, hogy nekem most meggyet kell ennem. Rögtön, azonnal, kérek meggyet. Sőt, a gyerek kéri, én csak elszenvedem. Szegény csak rám nézett, de látta rajtam, hogy nem tréfálok, ezen most a családi béke múlik. Hiába este kilenc, hiába február, apai kötelessége, hogy nekünk meggyet szerezzen.
Akkoriban még Hollandiában éltünk, ahol a boltok nyitvatartása szigorúan szabályozott, így a “leugrom a kisboltba” dolog eleve olyan esélyes volt, mint februárban meggyet szerezni. Maradt tehát az otthoni kínálat. És nemhiába, hiszen félóra ideges szaladgálás és turkálás után az én diadalmas férjem egy meggysörrel a kezében tért vissza. Bevallom, nem kicsit voltam csalódott, de azért hagytam, hogy kibontsa. Igaza volt. A sörnek isteni meggy íze volt, és én újra tudtam szeretni a világot. Másnap bezsákoltunk a boltban több zacskónyi mirelit meggyet, meggybefőttet, meggylekvárt, és minden egyebet, amivel a fentihez hasonló helyzetben nyugalmi állapotba lehet helyezni a kívánós kismama érzékeny idegszálait, de szerencsére, hogy a férjemet idézzem, többé nem fordult elő hasonlóan súlyos eset. Egészen mostanáig.
Félgyerkőc ugyanis kitalálta a koviubival megbolondított savanyú káposztát, amit akkor is le kell küldenem neki, ha túrós tésztát eszem, és akkor is, ha kolbászos kenyeret. Ha pedig úgy tartja kedve, olyan őrjöngő éhséget szabadít rám, hogy az asztal sarkát le tudnám harapni, csakhogy valami legyen már a gyomromban. A roham persze legtöbbször társaságban jön rám, ami azért is disznóság Félgyerkőctől, mert ilyenkor elég nehezen tudom disztingválni magam, vagyis az éhségemet csak meglehetősen nyílt és keresetlen szavakkal tudom kifejezni.
Az utána következő habzsolást már nem részletezném, mint ahogy azt sem, hogy mi történik akkor, ha történetesen nincs vagy nem elég a kaja. És persze a java csak ezután jön, hiszen már szinte látom, ahogy a közvetlen környezet sztereotípiákat gyárt a koviubira, sokatmondóan bólogat az éhségrohamokra, és körbetapogatva a hasamat felállítja a bombabiztos diagnózist, belenyomva Félgyerkőcöt a fiú illetve a lány kategóriába.
Bevallom, én ezt már koviubi nélkül is megtettem a megérzésemre és az eddigi terhességeimből fakadó tapasztalataimra támaszkodva. Mindeközben meg mernék rá esküdni, hogy ti, három vagy több gyerekes kismamák csak mosolyogtok az egészen, mert ti már tudjátok azt, amit én és a környezetem úgy látszik még mindig csak tanulunk, hogy minden terhesség más, mint ahogy minden gyerek is más.
Panzej
