Abigél a kötetlen sétában hisz. Már nem lehet sokáig betuszkolni a babakocsiba, egy darabig elvan, de aztán ki kell venni, és megindul, egyenesen előre, és nem is nagyon néz hátra. Jobb verzió, ha a kezemet fogva megyünk, húz, amerre valami érdekes van, mindent megfogdos, lerámolja a cipőket a cipőboltban, leszedi az árcédulákat, széthordja az almákat a piacon, megpaskolja a koszos autókat, felszedi a kavicsokat, és megy, megy töretlenül. 
Aztán elfárad, és hirtelen elémáll, átöleli a térdemet, olyankor cipelni kell, a másik kézzel meg valahogy a babakocsival lavírozni, aztán megint lekéredzkedik és kezdődik minden elölről.
Elég fárasztó, dehát mit lehet tenni, gyalogolunk minden nap, másfél-két órát, még most is, hogy ilyen hűvös lett. Amióta egyébként hidegebb az idő, egyre kevesebb gyerekkel találkozunk séta közben, amit sajnálok, mert Abigél szeret másokkal haverkodni, de ha hideg van, őszintén szólva nekem sincs kedvem sokat kint lenni. És olyankor belegondolok, hogy ez még nem is az igazi hideg, ez még csak egy kis hűvös előszél, mi lesz majd, ha mínusz hat fokban kent kint matatni, és pakolgatni a köveket? És mi lesz, ha akkor sem vesz majd föl kesztyűt? És mi lesz, ha három napig esik majd az eső? Úgy értem mi lesz velem, mert őt ezek a természeti katasztrófák nyilván nem zavarják a meleg overálban. Azt hiszem, veszek én is egy overált, nagyon jól fogunk együtt kinézni.
A sétatudomány és állóképesség mellett egyébként Abigél szókincse is rohamosan fejlődik, maci mellett már van apa meg anya meg cica, meg hama, és néha utánunk mond egy-két szót, amit hall tőlünk. És továbbra is mesefüggő, Miffy-ről hál’ istennek lekattant, rákattant viszont Boribonra, a kedves mackóra. Boribonról nagy értekezés volt itt múltkor a Porontyon, nekem többnyire bejön, de azért van olyan rész, amit inkább nem vettem meg neki.
Már nem csak esti mese van nálunk, hanem reggeli mese is, reggel bemászik az ágyunkba és hozza a Boribonokat, mindig ugyanabban a sorrendben, legelőször a kék borítósat, mert kedvence is van. Egyébként az összes könyvét ismeri, ha elérakunk egy tucatot, gondosan mérlegelve felállítja a mesélési sorrendet, és adogatja szépen a kezünbe, először a Boribonokat, aztán a Cicut, aki nem tud aludni, aztán a nagy, színes lapozót, amiben játékok vannak, aztán az Altatót, aztán jönnek szépen a többiek is. A mesélés közben mindig leül, kényelmesen elhelyezkedik, szájába veszi a mutatóujját, és feszülten figyeli a képeket. Számomra hihetetlen, hogy ez az örökké menni akaró gyerek ilyenkor hosszú percekig egy helyben ül, és figyel.
