Visszatértem a Porontyra, az Úr MMVIII. esztendejének Mindszent havában. Hiányoztatok mamikák! Hogy kerülök megint ide? Úgy, hogy néhány hónapja P-vel (Pasi) felpakoltuk az összes teát, és csészét, és CD-t, és cipőt, és legózsiráfot, és mind a négy beszáradt szempillaspirálom, és bakancsot és Teletubbie-t, és legalább öt évfolyam Narancsot, meg a katicás és csigás tálacskákat, meg a solingeni késeimet, meg a csodarobotgépem, meg a borospoharakat, és a tibeti imazászlót, és regiment rózsaszín kistáskát, és egy csomó csillogós hajpántot, és egy tucat apró tengerész pulcsit és két gyereket, B-t (Borsót) és M-et (Macit) és az egész vándorcirkusszal elköltöztünk Budapestről Pécsre, mert a Pasimnak ide jött a munkája, a Pasi a munka után, mi meg a P után.
Így hát most Pécsen élek. Pécsett. Lehetett volna rosszabb is… (Tés?) Meg jobb is… (Bécs?) Na, ez jutott, és egyenlőre nincs okom panaszra. Nagy, vidám, de azért félelmetes kaland délen, két kicsivel kiszakadni a jól megszokottból és egy új helyen újraépíteni mindent, csak házat nem, na jó. Erről a nagy kalandról foglak titeket tudósítani rendszeresen, örömmel, én leszek a Pécsi Szál. (Bocs, bocs.) Mesélek nektek a kölkök új életéről, az én új életemről, erről a városról ezek tükrében, Petákról, az apáról, aki kilenc éve nem aludt, Sunnyról a pitbullról, a plasztikai sebészemről, meg ezer dologról még. És kíváncsian várom a porontybeli pécsiek kioktató, felháborodott leveleit, ha hülyeséget írok a városukról, és egyetértő hümmögésüket, ha nem. Mert bár újabban a Mecsekre nézek reggelente kávézás közben, tüke* azért nem vagyok. Na csokoládé! (Jellegzetes baranyai elköszönés.)
Kökényszemű Katica
*tüke = Őslakos pécsi polgár, nekik van „tükéjük”, azaz szőlőtőkéjük.
