Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az új tanév sokunknak új iskolát is jelent egyben.
Az új tanév sokunknak új iskolát is jelent egyben. Ez nemcsak a gyerekeknek izgalmas időszak, hiszen meg kell találniuk – netán ki kell „harcolniuk” – új helyüket egy éppen formálódó vagy már összeszokott társaságban, de izgalmas nekünk, szülőknek is. Már csak az ismerkedés okán is.
Erre mi is lenne megfelelőbb alkalom, mint az első szülői értekezlet, úgyis most van a szezonja. Ne szalasszuk el ezt a soha vissza nem térő lehetőséget az anya- és apatársak megismerésére, mert igen sokan vannak közöttük olyanok, akikkel a kezdeti lelkesedés lanyhultával legfeljebb az óvodai ballagáson vagy a pályaválasztás segítését hivatott szülői értekezleteken találkozunk legközelebb a nyolcadik osztályban vagy az érettségi előtt. Most még persze nem tudjuk előre, kik lesznek ők, úgyhogy szenteljünk mindenkinek egyforma figyelmet.
Megkönnyíti az ismerkedést, ha felvázoljuk magunkban a főbb típusok jellegzetességeit, és megfigyeléseinket ezek mentén rendszerezzük. Az egyes típusok már az első óvodai szülői értekezleten megmutatkoznak, és utána is csak némi átfedés, de nem sok átjárás tapasztalható közöttük, ezért ez egyszer nem hiba a skatulyázás, keressük meg hát bátran mindenkinek a megfelelő dobozkát.
1. Kezdjük az egyik leggyakoribbal, a „jegyzetelős” típussal. Ő az, aki kezében bevetésre kész tollal, az aktuális oldalnál kinyitott határidőnaplóval, keze ügyébe helyezett tartalék ceruzával, pillantását az osztályfőnökre szegezve várja a szülői értekezlet kezdetét. Aztán pedig szinte fel sem nézve, levegőt sem véve rója és rója a sorokat, megállás nélkül. A fogadóórák időpontját tekintve még rendben is lenne a dolog, mert ki tud megjegyezni hirtelen ennyi új adatot, de vajon miért kell leírni – ráadásul bekeretezve, háromszor aláhúzva és számtalan felkiáltójellel kiemelve – olyan evidenciákat, hogy például a tanítás reggel nyolckor kezdődik, hogy késni nem illik, vagy hogy az órákra való rendszeres készülés kívánatos, a kampányszerű tanulás helyett?
2. Aztán itt van a „nyüzsgő-szervező-mindenlébenkanál” típus, aki már az első öt percben javaslatot tesz a tavaszi osztálykirándulás helyszínére, sőt felajánlja segítségét a szervezéshez. Szintén ő az, aki az elsők között jelentkezik, legyen szó akár fénymásolásról, teremdíszítésről, az osztály közös hörcsögének átmeneti befogadásáról, illetve gyakorlatilag bármiről, amiben az osztályfőnök a szülők segítségét kéri. Az elszántabbja nem is éri be ennyivel, hanem páratlan kreativitással újabb és újabb problémákat dob be, melyek megoldását ugyancsak azonnal magára vállalja. Megfigyeléseim szerint szinte kizárólag e körből kerülnek ki a szülői munkaközösség (a későbbiekben eszemká) önként jelentkező tagjai – akik még véletlenül sem tévesztendők össze azokkal, akik önkéntesek híján, „hogy mégis legyen valaki” alapon vállalják e hálátlan tisztséget.
3. A szülői értekezlet megkezdése után húsz perccel mindenkinek alkalma nyílik megismerni a „későn jövő” típust. Érdemes megjegyezni őket is, eddigi tapasztalataim ugyanis azt mutatják, hogy az évek során később is ők lesznek azok, akik jóval a megjelölt kezdési időpont után, bátortalan kopogást követően, bocsánatkérő pillantással szemükben, lihegve lerogynak, mégpedig vagy az ajtóhoz legközelebb eső, vagy a leghátsó sor szélén lévő padok egyikébe. Ne higgyük, hogy a későn jövők körét akár a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a szülői értekezlet kezdési időpontja, nekik a legalább 20-25 perces késés fix és kész, legyen akár délután 4 vagy este 7, hétfő vagy csütörtök, közönséges szülői értekezlet vagy közös karácsonyi ünnepség.
4. A későn jövőhöz hasonlóan a szülői értekezletek állandó zavaró tényezője lehet a „laza csevegős” típus is. Rejtőzködő fajta, akkor mutatkozik meg ugyanis a maga valójában, ha egy másik csevegős személyében társra talál. A párjára lelt csevegős eztán valamelyik hátsó sorban már a kezdés után néhány perccel félhangos beszélgetésbe elegyedik, amit aztán egészen a szülői értekezlet végéig abba sem hagy. A téma lehet a gyereknevelés vagy valami egészen más, a lehetőségek száma gyakorlatilag végtelen. Egy biztos: köze nincs ahhoz, amiről a többiek éppen beszélnek. Számomra ők a legtalányosabbak, soha nem értettem ugyanis, miért nem egy csendes kávézóban futnak össze, ahol egy finom tea vagy kávé mellett, a többiek zavaró jelenléte nélkül vitathatnák meg az élet nagy kérdéseit.
5. Vannak még ugyebár a „fontos ember” típusú szülők, ők tipikusan inkább öltönyös apukák, de akadnak szép számmal kosztümös anyukák is. Bekapcsolt mobiltelefonnal érkeznek, amit dehogyis némítanának el legalább arra az egy-másfél órára. Ehelyett ötször ugranak fel és suhannak hangsúlyozottan halkan és lábujjhegyen az ajtóhoz, miközben ugyancsak hangsúlyozottan fojtott hangon azonnal beszélni kezdenek (hiszen az ÜGY megoldása egy pillanatot sem késlekedhet), majd öt perccel később a későn jövőkéhez hasonló bocsánatkérő mosollyal a helyükre óvakodnak, és suttogva tudakolják a padtárstól, miből maradtak ki időközben. Tíz perc múltán megismétlődik a jelenet, aztán újra és újra. Amiben holtbiztosak lehetünk: akárhány felvonásos is a színdarab, a főszereplő mobiltelefonja mindvégig bekapcsolva marad.
6. Ne feledkezzünk meg a „kérdező” típusról sem, elég népes csoportot alkotnak ők is. Nevüket onnan kapták, hogy valamiért úgy érzik, nem is minősülnek a gyerekükre odafigyelő, gondos szülőnek, ha nem teszik fel haladéktalanul a kezüket, amikor először elhangzik az osztályfőnök szájából: „Van-e valakinek valami kérdése?”. Ez persze nem jelenti azt, hogy valóban van is érdemi kérdeznivalójuk, ebből aztán elég érdekes dolgok szoktak kisülni. Én például egy ilyen kérdésnek álcázott fontoskodás melléktermékeként jutottam olyan pitiáner és az adott pillanatban (és azóta is) teljesen irreleváns információ birtokába, hogy milyen típusú lakattal záródik a lányom iskolai szekrénye. No, és akkor még nem is esett szó arról, hogy az ilyen álkérdések akár értékes 20-30 percet is képesek elrabolni a többiektől, pedig még haza is kéne érni, a család már biztosan farkaséhes, és a vacsora még sehol.
7. A leggyakoribb – és számomra legszimpatikusabb – típus a „csendben figyelő”, aki pontosan érkezik, a szülői értekezlet megkezdése előtt kikapcsolja vagy elnémítja a mobiltelefonját, csak a fontos dolgokat jegyzi fel, csak akkor kérdez és beszél, amikor valóban kérdése vagy mondanivalója van, máskor még véletlenül sem, és képes különbséget tenni a szülői értekezlet és a receptklub vagy politikai vitakör között is, így aztán különösebb nehézség nélkül tud a szülői értekezleten elhangzottakra koncentrálni. Úgy egyébként elég unalmas népség, ezért aztán nem is vesztegetnék rájuk több szót.
8. A végére hagytam a „bennfentes” típust. Ők a kedvenceim, ezért kicsit részletesebben is kitérek rájuk dolgozatomban. A bennfentesek szerencsére nincsenek sokan, mert e kivételes körbe bekerülni nem pusztán elhatározás és ambíció kérdése. Bennfentes típus ugyanis csak az lehet, akinek nagyobb gyereke ugyanabba az iskolába járt vagy jár. Ők azok, aki már a folyosón némi lenézéssel szemlélik az egymást egyelőre még idegenül méregető „mazsolákat”, miközben hangsúlyozottan meghitt beszélgetésbe merülnek a közönséges földi halandók számára pillanatnyilag tök ismeretlen osztályfőnökkel. A szülői értekezlet megkezdése után is tudják persze, mi a dörgés, ezt – az aktuális témától függően – a tanár szavait kísérő, szünet nélküli lelkes bólogatással, netán fejcsóválással hozzák a környezetük tudomására.
Az iskola összes tanárát, takarítónőjét és konyhásnénijét keresztnevén emlegetik, és fillérre pontosan tudják az ebédjegy árát is, ha az osztályfőnök esetleg elbizonytalanodna. Szívesen idéznek fel olyan korábbi eseményeket és élményeket, melyeket csak ők ketten, a beavatottak – az osztályfőnök és ő – ismernek, a többiek pedig a kívülálló bizonytalanságával néznek bután, ha szóba kerül a dolog. Miheztartás végett alkalomadtán készséggel rögtönöznek kiselőadást arról, hogy az adott iskolában mi a szokás, sőt az általam megfigyelt példány még arra is ragadtatta magát, hogy kijavította, helyesbítette az osztályfőnök mondandóját. Ha udvarias akarok lenni, akkor úgy fogalmazok, hogy ezzel sikerült azonnal egységfrontba tömörítenie és megnevettetnie a szülők éppen alakulgató kis csapatát, de közelebb áll a valósághoz, ha azt mondom, hogy már a legelső alkalommal kivívta a többiek egyhangú ellenszenvét és utálatát, amit – félek – nehéz lesz ledolgoznia a következő öt évben, már ha vannak egyáltalán ilyen ambíciói.
Fontos megemlíteni, hogy a bennfentesekből is jó eséllyel válnak eszemká-tagok, sőt az igazán tehetségesek akár az iskolai eszemká-bizottságba is bekerülhetnek. Ide kívánkozik személyes tapasztalatok híján kellőképpen nem bizonyított hipotézisem is, mely szerint a bennfentesek előző életükben (azaz a nagyobb gyerekük osztályában) szinte biztosan nyüzsgő-szervező-mindenlébenkanál típusként funkcionáltak.
Végül meg kell jegyezni azt is, hogy adott személy egyszerre több típus ismérveit is kielégítheti (ennek kézenfekvő és jól ismert példája, amikor a jegyzetelős és a nyüzsgő-szervező fajta egyazon szülőben ölt testet), de bizonyos típusok eleve kizárják egymást, így egyidejű megjelenésükre sem számíthatunk. A jegyzetelős például soha nem késik, a későn jövő viszont csak a legritkább esetben jegyzetel (általában nem is lenne mivel, mert a jelenléti ívet is kölcsöntollal írja alá), a nyüzsgő-szervező típus percekre sem engedi el magát annyira, hogy holmi laza csevegés miatt akár egy pillanatra is lankadjon az ébersége és lemaradjon egy FELADATról… és így tovább.
Biztos vagyok benne, hogy a fentiekben vázolt körkép korántsem teljes, már csak azért sem, mert ezúttal kivételesen nem vettem hozzá igénybe brit tudósok segítségét (noha úgy általában kifejezetten kedvelem őket), úgyhogy bármilyen kiegészítést vagy kiigazítást szívesen és örömmel fogadok. Ha pedig valaki magára ismer, az nem a véletlen műve, történetünk szereplői ugyanis nem a képzelet szülöttei.
huhhh
