Soha nem értettem, hogy a biológiai érésünk miért nincs összhangban az agyi érésünkkel.
Soha nem értettem, hogy a biológiai érésünk miért nincs összhangban az agyi érésünkkel. Most nem arra gondolok, hogy a legtapasztaltabb és legokosabb 70 évesen leszek, amikor már kitörölhetem vele a valagam, hanem arra, hogy kamasz gyermekünk vígan ivarér, amikor még lövése sincs arról, hogy egy közepesen jó szexnek (vagy béna szexnek is) gyerek lehet a következménye. Persze tudja, mert szexuálisan mi (vagy az Ica néni a 7 béből) felvilágosítottuk, mégsem érik fel a problémát megfelelő belátással, a felelősségtudatuk még messze nem az igazi. Így történhet meg, hogy a legjobb családból származó kislány is bekaphatja a legyet, s ennek a problémának a megoldása lehet eltérő hatékonyságú vagy éppen romboló hatású. Az ugyanis probléma, ha egy 16 éves lány terhes lesz, (néha 14, vagy 13 éves, de hallottunk már 11 évesekről is) az pedig még nagyobb, ha ezzel egyedül néz szembe.
A statisztika szerint mintegy 1000 kiskorúból 30 lesz Magyarországon évente állapotos, s ennek a fele abortuszra megy (átlagosan 16-17 évesek). Ez vajon a jobbik eset? Annak tekintetében, hogy a fiatal test még javában fejlődésben van, egy abortusz 5 százalékos eséllyel súlyos egészségügyi problémákat okoz, a pszichológiai hatásairól nem is beszélve. A terhesség megtartásának esetében pedig számos egyéb dolgon gondolkozhatunk el kívülállóként, például azon, hogy segítséget kér-e a gyerek a szüleitől, vagy pedig eltitkolja a terhességét.
Évente több tucat szülést vezetnek le a kórházakban, ahová a szülők hasi görcsökkel viszik be a lányukat, majd ott derül ki a számukra, hogy a gyermek szülni fog. Felmerül ilyenkor a kérdés, hogy hogyan lehet kilenc hónapig titokban tartani egy terhességet, milyen család az, ahol a gyerek képes egy gömbölyödő hasat elrejteni, arról nem is beszélve, hogy milyen szülő-gyerek kapcsolat az, ahol nem fognak szagot a gyerekük megváltozott testi-lelki állapotáról. Pontosan úgy, ahogy a környezete sem, pedagógusokkal, rokonokkal, barátokkal együtt, akik csak utólag mondják, hogy valamit talán észrevettek.
A tapasztalat az, hogy normális családban is előfordulhat ilyen eset, ám nem feltétlenül jellemző. Az ilyen titokban tartott terhességek rengeteg veszélyt hordoznak, például azt, hogy egyáltalán semmiféle orvosi ellátásban, terhesgondozásban nem részesül a kismama. A legrosszabb megoldása pedig egy eltitkolt terhességnek az, amikor a szülés után az újszülött bűncselekmény áldozata lesz (évente 50 magzat, akik persze nem minden esetben fiatalkorú anyától származnak). A fenti megoldások mind életre szóló következményekkel járhatnak a lányok életében. Nem beszélve arról a variációról, ha a család, vagy esetleg a lányanya úgy dönt, megtartja a gyereket. Van ebből jó kiút? Vajon képes felfogni egy fiatal agy azt, hogy mekkora ára lehet egy 15 perces, felelőtlen örömnek?
Napjainkban, amikor egy 20 éves nőt is fiatalnak ítélhet meg a társadalom ahhoz, hogy szüljön és gyereket neveljen, hol van vajon a lányanyák megítélésének és problémájuk kezelésének a helye? Vagy maradnak az alternatív megoldások, félig, vagy teljesen rosszul, esetleg bízunk a prevencióban, amire a 14-18 éves korú gyerekek nagy része magasról tojik. Számítanak-e a minden sarkon elhelyezett óvszerautomaták, a nagy csinnadrattával körülvett felvilágosító órák, vagy pedig elfogadjuk végre, hogy a kérdés oroszlánrésze megint a mi (szülői) hatáskörünk, s nem kamaszkorban kell elkezdeni jól nevelni őket. Amikor felnövünk ahhoz, hogy megértsük, nem egy óra felvilágosításon fog múlni a gyerekünk jó sorsa, na, akkor tudjuk orvosolni, sőt a helyén kezelni a lányanyákat is. Az pedig csak a kisebbik kérdés, hogy milyenek lennénk, 36 évesen nagymamának.
