Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A múlt héten begyűjtöttem hátralévő éveim egy meghatározó és nehezen felejthető élményét, megtaláltam a szomszéd nénit vérbe fagyva, holtan.
A múlt héten begyűjtöttem hátralévő éveim egy meghatározó és nehezen felejthető élményét, megtaláltam a szomszéd nénit vérbe fagyva, holtan. Mindig is sejtettem, hogy egyszer majd csak szembesülnöm kell egy halottal, hiába bújtam el az elől is, hogy apámat megnézzem, most tessék! Persze szegény szomszéd néni egyáltalán nem tehet arról, hogy horror történet kerekedett szolid életének végéből, ha valakire az utcából számíthattam, az bizony ő volt. A sajnálat valahogy mégis háttérbe szorul a szomorú történetben. Van a néninek egy fia ugyanis, aki nem annyira okos, mint kellene, vagyis mondjuk ki nyíltan, a szellemi fogyatékosság határán van, s most egyedül maradt, mint a kisujjam. A néni tehát hátrahagyta a kis tojását, amiről mindenki tudta, hogy nyomott egy picinykét, de abban bíztunk, hogy van valami hosszú távú terve, hogy mi lesz a fiával, ha ő már nem lesz. Hát nem volt.
G. intézmény egyébként az utcában. Ha valaki egyszer látta, soha nem felejti el, s nem azért annyira szép lenne. Ő az, ki elsőnek értesül mindenről, jól informáltan jár-kel az utcán, néha leakaszt minket egy cigire valóval, vagy legombol valakit egy telefonálásra a mobiljából. 32 éves kora ellenére soha nem kellett egy kanalat sem odébb tennie, s vidáman végignézte, ahogy az anyja egy személyben gondozta a házat és az egész kertet. Egyszóval G. úgy élt 32 évének ellenére, mint egy 13 éves, s mamája, hogy mégis miért, azt gondolta, hogy ez hosszútávon konzerválva a lehető legjobb.
Mióta ismerem őket, arra gondoltam, hogy nem létezik, hogy a néni ne gondoskodott volna arról, hogy ki fogja ellátni G-t. Tájékozott, tanult asszony volt, s a világ rendje az, hogy előbb elmegyünk szerencsésebb esetben, mint a gyerekünk. Hamar kiderült, hogy egyáltalán nem volt B terv, pedig beteg volt már az anyuka, gondolhatott, ha máskor nem, hát most a jövőre.
Napok óta éjjelente, miután felriadok valami sötét, halálszagú álomból, azon agyalok, hogy vajon hányan élnek bele csak úgy a világba, gyerekeket kipottyantva, s élnek napról napra, valahogy majd csak lesz vezérmotívummal. Míg az emberek jelentős részének élete fő műve a gyerekeire hagyott örökség (a szerencsésebbnek), s nehezen összekuporgatva próbál jobb jövőt biztosítani az örökösöknek, addig vannak, akik vagy nem tehetik meg, hogy előrelátóak legyenek, vagy egyszerűen hiányzik belőlük a hosszú távú gondolkodás képessége.
Ha egészséges a gyerek, akkor is történhet mindenféle dolog, ami a jól átgondolt terveinket egy huszárvágással keresztül húzhatja. S ugyan nem szeretünk vészmadarak lenni, s negatív dolgokra gondolni, sajnos bárkivel történhet bármi, különböző rendezésben. Pont ezért, a Remek Ember és én időnként egyeztetünk arról, hogy ki ,mennyire van képben a legfontosabb teendőkkel kapcsolatban, papírok helyéről, befektetésről, biztosításról, hitelpapírokról és megannyi száraz információról. Ha pedig mindketten beadnánk a kulcsot, szegény tesómra hárulna a nemes feladat, hogy embert faragjon a két gyerekünkből. Sőt, ha nagyon előrelátóak lennénk, már ott figyelne valahol egy végrendelet, vagy veszély esetén lezongorázandó koreográfia. Sok háztartásban azonban soha nem bezsélnek ilyen dolgokról.
Akinek folyamatos gondoskodást igényel a gyereke, még nehezebb helyzetben van. Nekik ugyanis valószínűleg mindenképpen bekövetkezik az, hogy valamilyen módon elrendezzék a gyermekük sorsát. Ez pedig nem csak borzasztóan fájdalmas dolog, de iszonyatosan nehéz is. Kössenek eltartási szerződést? (fiatal sérült embernél ez egy életen át tartó teher). Determináljuk a testvérek sorsát? Keressünk neki otthont? Míg életünkben mindent, a képességeink és lehetőségeink szerint megadtunk a gyerekünket, hogyan oldjuk meg, hogy ne legyen neki az amúgy is nagy törés még nagyobb, esetleg végzetes?
Sajnos nem csak az életszínvonalhoz van köze annak, hogy Magyarországon nem divat a hosszú távú gondolkodás. Hogy a tovább tanulásra félre kell tenni, már motoszkál a fejekben, de a többség arra is csak legyint, hogy de messze van még! A nyugdíjunkra pedig szinte nem is gondolunk, hiszen lehet, hogy meg sem érjük, halljuk sokszor.
A mi utcánkban egy korszak véget ért. G. villám tempóban föl fog nőni, már amennyire tud, s megpróbálkozik a túléléssel. Mi pedig megtanultuk, hogy bizony kellenek minden helyzetre alternatív megoldások, még akkor is, ha megpróbálunk optimistán, vagy inkább homokba dugott fejjel élni.
