Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Van-e Zöldkártyád? – kérdezik a gyerektől, pedig autót még tuti biztos nem toltunk a segge alá.
Van-e Zöldkártyád? – kérdezik a gyerektől, pedig autót még tuti biztos nem toltunk a segge alá. Mondjuk azért, mert még nincs 18, s a szemfüles és nagyon körültekintő Szórakozóhely, nevezzük nevén: a Zöld Pardon, olyan helyes kis szülőbarát dolgot eszelt ki, amin egy hosszú pillanatra elgondolkodtam.
A tizennyolc év alatti gyerekeink 2008. július 20-tól csak a helyszínen (van azért lehetőség távoli regisztrációra is) igényelt, mágnescsíkkal ellátott, sorszámozott belépővel, azaz Zöldkártyával mehetnek be. Hurrá! Szorul a hurok a kis dög kamaszok körül. Ma a ZP, holnap aztán mindegyik szórakozóhely, aztán a Margitsziget, végül pedig a homokozók lesznek bonyolultul megközelíthetőek, vagyis inkább szülőbarátok. Persze nem vagyok én annyira demagóg, mert de jó, hogy végre nem bent eszi a penész a sok nyegle kamaszt, akik még amúgy is növésben vannak, így otthon kéne horpasztaniuk. Csak hát a serdülő, köszönhetően mondjuk a hormonháztartásának, nem ennyire bekockázható, még ha mi annyira szeretnénk is..
A ’Hol a gyerek’ programjuk például sok tekintetben hasznos. Persze akkor, ha Pityu rendszeresen átnyom minket a palánkon és nem oda megy, ahová mondja. De most, meg tudunk bizonyosodni arról, hogyha Pityu valóban betette-e a bájos, 45-ös tornacsukáját a ZP-be, interneten keresztül, a kártyaszám és jelszó segítségével. Ha nem, akkor szorul, pedig inkább máshová ment, mert mondjuk a csapat felének nem volt Zöldkártyája, ezért nem mentek be, hanem egy közeli éjjelnappaliban vettek néhány kétdekásat és azt szopogatták a Duna parton.
Megvonhatják a gyerektől a belépés jogát is, vagyis visszavonhatják a kártyát, bizony! Ha a szülő azt akarja, s ez tök jó, mert nem kell délután anyának odarongyolnia személyesen, hogy lefizesse a biztonsági őrt, kezébe fényképet nyomva: Jóska, ezt a gyereket be ne engedd! Akkor is bottal ütheti a fiatal a Zöldkártyáját, ha kifelé menet nem jelentkezik ki. Hoppá!
Megértem én a tulajdonosokat, nagy teher nehezedik a vállukon. A fiatalkori bűnözés, az a sok drog, az alkoholról meg nem is beszélve. Igazán jól csinálják, csak támogatni tudom őket. De aztán az is lehet, hogy egy ködös reggelen a kommunikáció az asztalra csapott: „Emeljünk az átlag életkoron egy tízest! Csak a sok fröccs, meg az olcsó sör fogy. Célozzunk meg egy piacképesebb közönséget!”
Sőt, együttérző szülőként, talán valamelyik gyereke most került nehéz korba, s hát mennyi mocskot látnak ők ott bent.
Én tulajdonképpen csak egy apró dolgot hiányolok a Zöldkártya logikájából. A bizalmat a gyerek felé, ami a nevelés erős alapját képzi. Ha ez eddig sem volt, akkor buktuk, s nem marad más hátra, mint Zöldkártya, elektronikus levél a bizonyítványról, valamint egy bőr alá beültethető kis chip, amivel követni tudjuk. Így megy ez.
