Lépten-nyomon panaszkodunk, hogy mennyire nehéz a sorsunk gyerekkel, mert nincs magunkra elég idő, mert évek óta nem olvastunk ki egy könyvet, ami több, mint száz oldal, mert nem tudunk nagyokat dumcsizni a barátnőnkkel, csak zaklatottan, két üvöltés között. No, kérem, ezennel megcáfolom élő személyemmel, hogy pusztán városi legenda az önmagát elszórakoztató, értelmes programot találó nő! Ugyanis aki kiesik a gyerek nélküli élet rutinjából, hirtelen amúgy sem tud magával mit kezdeni, csak tingli-tangli dolgok születnek egy facér nap folyamán. A gyerek ugyanis baromira összekap minket.
A héten rádöbbentem arra, hogy mindenki jobban jár, ha dolgozom. A két gyerek a nagyinál volt, s én napok óta vártam, hogy most aztán bepótolok mindent. Már mondjuk ez a mindent is elég röhejesen hangzik, hiszen 48 óra alatt nehéz lenne az elmúlt 8 év hiányosságait pótolni. Ha tehát józan ésszel gondolkodtam volna azon, hogy a szabad időmet mire fecsérlem, beláthattam volna, hogy ez a két nap kábé olyan, mint egy váróteremben ücsörögés: nagy dologba kezdeni teljesen fölösleges, csak úgy magunk elé bambulni pedig időfecsérlés.
Az első este példának okáért teljesen szétcsaptam magam, de öröm az ürömben, hogy évek óta először gyerek nélkül lehettem másnapos. Ennek egészen 11-ig nem tudtam teljes testtel örülni, mert konkrétan az életemért küzdöttem, aztán hirtelen kisütött a nap, s volt remény a felépülésemre. Ekkor ebédidő volt, a hűtő pedig kongott, mert hát minek vásároltam volna bármit is, amikor a gyerekek úgysem lesznek itthon. Bekapcsoltam hát a gépet, hogy megnézzem, az este további résztvevői is életben vannak-e még, s így telt el a következő három óra alfában. Pedig szentül megfogadtam, hogy csak gyors msn, mail mustra, aztán pá, megyek hasznos dolgot csinálni, mondjuk olvasni. Egy idő után persze a vércukorszint sem engedte, hogy mozduljak egy nagyobbat, így az ebédem néhány kocka csokoládé, néhány kanál nutella, s valamennyi szeletelt száraz kenyér volt, de legalább éltem. Ekkor már erősen délutánba hajlott az idő, az ágyat még be sem vetettem, bár elhatároztam, hogy hamarosan inkább visszahanyatlok, s utána könnyebben tudom a kertet megszabadítani az őserdei gaztól, s majd a lakást is helyre vágom a porszívóval.
Miután már nem voltam éhes, csak picit, átsuhant az agyamon, hogy most elmegyek egyet futni, az biztosan helyre tenne, de a horizonton néhány felhő erről lebeszélt, áá, úgyis megáznék, ezért passzoltam a kérdést. Újabb fontos oldalak kerültek a monitoromra. Aztán huszonnyolcezer elfeledett fórum és blog (s ahhoz, hogy újra képben legyek, kivel mi történt az elmúlt időben, kellett legalább két óra), majd néhány száz oldal vatera, hogy biztosan tudjam, nincs normál áron futópad, végül hírek és pletykák.
Ekkor újabb szénhidrátzuhanás történt, s sikerült pánikszerűen eldönteni, hogy vagy az éhhalál, vagy valami gyors kaja. Utat vágtam hát a kertkapuig, s elrongyoltam a közeli kínaiig, ahonnan egy halom kajával tértem vissza, ugyanis a Remek Ember is hamarosan várható volt, addig már semmi ehetőt nem tudtam volna összedobni. Amikor hazaértem, rá kellett jönnöm, hogy gusztustalan a lakás, a kert, a kutya, sőt, én magam is, s hol van az elképzelt kényeztetés manikűrrel, haj- és arcpakolással. Ezért villámgyorsan összepakoltam, de mivel ez a művelet kifárasztott, bekapcsoltam a tévét, amiben szar sem volt, így jó ötletnek tűnt, hogy betegyen a Men in trees-t, aminek szerencsére bőven volt még epizódja. A dramaturgiának köszönhetően innentől kezdve nem volt megállás, s egyik rész követte a másikat. Ugyan volt némi zavar az erőben, s a háttérzajban sikerült Andris hangját minduntalan felfedeznem, hogy jaj, felébredt, de feldolgoztam végül ezt a dolgot. A film alatt megérkezett a Remek Ember is, aki szintén másnaposan lerogyott a film elé a kínai kajával.
Hajnali fél egykor körülnéztem, s arra jutottam, hogy tessék a nőknek munkát és gyereket adni, különben elindulnak a lejtőn. Nem kell ide emancipáció, alapvetően véglények vagyunk. Legalábbis én.
